Újra a kertben
Egy örökkévalóság telt el azóta, hogy itt, kint a kertben írhattam. Egy örökkévalóság, mely egyben csupán egy pillanat.
Az idő folyamatosan játszik velünk. Néha mintha állna, máskor meg száguld.
A tó, körben a növények, csendesek, könnyedek, de mégis fegyelmezetten rendezettek. A csend barátai ők, s nyugalmunk őrei. Megismerni a szellem drámai csendjét, a növények között a legkönnyebb. Némán beszélni hozzájuk és tudni a válaszuk, nem a fülünkbe érkezik meg, ha megérkezik, hanem a szívünkbe.
Most erről kellene írni, de nem lehet. A szavak megadják magukat a zöldellő, éledező szépségek láttán. Meddig lehet egy ilyen helyen üldögélni? A nyugalom és a szépség nyomán lassan, de folyamatosan édesedő gondolatok nyomán hihetnénk, örökké.
Ám minden hiába, nem lehet megúszni az életet. El kell indulni, és időnként boldogtalannak kell lenni, s közben mindvégig tudni, hogy boldogságunkhoz oly kevés is elég, mint némi csönddel vegyített vízcsobogás, rügyező növények, álmosan tapogatózó gondolatok.
Mégis érdemes újra és újra neki indulni, s mindig többet vinni magunkkal a léha ábrándozás áldásaiból. Mert a világ, bár be nem vallaná, de mégis hálás azon keveseknek, akik tudják, a győzelmek átmenetiek csupán, ezért nem mindegy az, hogy milyen úton jutsz el oda. Nem kaphat minden hajó jó szelet, néha evezni, máskor úszni kell, és igen, küzdeni a viharral, de ha mindezt túléljük, sem gondolhatjuk, hogy vége, hogy mostantól minden helyzetnek az urai vagyunk. Győzhetünk, de a győzelemben sokáig meg nem maradhatunk.
Ezért kell, hogy legyen hova visszatérnünk. A tűnődés fajunk egyetlen erénye, a következmény nélküli pillanatok megélése, amikor a test csupán egy burok, a környezet díszlet, ami történik, az bennünk történik, bennünk keletkezik és bennünk vész el.
Amikor megmozdulunk, megadjuk magunkat az időnek, és az idő az ember nyelvén halál.
Szinte mindegy hát, hol tölti el a rászabott időt az ember, ha ott belül van mit látnia, ha képes tűnődéstől tűnődésig élni az életet.