Nos, a címről mindenki azonnal valami nem helyesre, inkább rosszra gondol, mert aki képmutató, az nem kívánatosan viselkedik, nem őszinte, megjátssza magát stb.
Azon már sokkal kevesebben gondolkodnak el, hogy a képmutatás a társadalmi együttélés egyik alappillére, ha nem lenne a mindennapok része, akkor sokkal gyakrabban ütné fel a fejét az agresszió, a verbális vagy tényleges tettlegesség.
Lehet-e, kell-e tenni a képmutatás ellen?
Már jó ideje "berregős hónapokat" írunk, és nemsokára mindenki számadó juhásznak áll. Értékeli, hogy ezévi tervei hogy is állnak épp. Mit ért el, mi fulladt kudarcba, hogy röppent el megint egy év. Szállnak születésnapok, névnapok és évfordulók.
Néha azon kapom magam, hogy letottyanva kicsit diavetítőzöm. Magamról. Szerintem mindenki ezt teszi. Év elején ugye voltak nagy fogadkozások, mikből én csak egyet tartok meg, miszerint nem fogadok meg semmit. Ezt általában meg is tudom tartani. Visszanézve, a napok és hetek kondenzcsíkot hagyva száguldottak el melletünk és velünk.
Csak ami fontos pillanat volt, abból lesz diakép. Nekünk. Néha végig gondolom, mi történt ebben az évben velünk, Emberekkel. Megéltünk jót? Szenvedtük a rosszat? Volt, amin dühöngtünk, és persze volt, amibe beletörődtünk? Volt.
Ilyenkor novemberben többször előfordul, hogy ködös reggelre ébredünk. Ha ilyenkor kinézek az ablakon, akkor megállapítom, hogy bizony nem látok az orromnál tovább.
A ködből előbukkan néhány ember, mikor közelebb érnek, akkor már felismerhetőek.
Miről is szól e történet? Hol persze internetadóról, hol sajtószabadság és demokrácia hiányáról és még hosszú a lehetséges lista. De mi is az igazi ok és indok?
Demokráciahiány? Diktatúra? Ugyan! A nemzet állampolgárai ez évben háromszor szabadon szavaztak több mint kétharmados többséggel az atomjaira esett, ellentmondásokkal és szitkozódásokkal teli (ál)baloldal ellen. Ha mérlegelnénk, én sokkal kevésbé a Fidesz-KDNP sikerének könyvelném ezt az arányt (bár kétségtelen meghatározó szerepük), sokkal inkább valamifajta népítéletnek a nemzet érdekeit 1945 óta szembeköpő, élősködő, máig élő réteg és rendszer felett.
Európa és a világ egyik központi kérdése ma Ukrajna. Illetve az, hogy kiújul-e a hidegháború a NATO-országok és Oroszország között. Súlyos, életünket évtizedekre meghatározó kérdés ez. Aki figyeli a nyugati sajtót, televíziót, az tudja, hogy első hírként kezelik a G20-ak ausztráliai találkozóján történteket. A német köztelevízió Putyinnal készített interjút közvetített, Merkel kancellár, Juncker főbiztos, Hollande francia elnök órákig tartó külön megbeszéléseket tartott az orosz elnökkel a hivatalos programon túl. Egyedül Obama és Putyin nem tárgyalt – ha hinni lehet a híreknek. Sajtótájékoztatót azért tartottak, a másik nem tetsző lépéseiről.
Mindeközben Magyarországon néhány ezren folyamatosan közfelháborodásuknak adnak hangot. Civileknek mondják magukat. Közfelháborodásuk tárgya nem a NATO-orosz konfliktus, nem Ukrajna, hanem például az internetadó. Ami nincs, mert azt – nagyon helyesen – a kormány már rég visszavonta. Ez a legkevésbé sem érdekli az utcára vonulókat. Ha nincs internetadó, akkor Vida Ildikó adófőnök vízumáról értekeznek. Korrupcióról, amelyikről senki nem tud semmi konkrétumot.
Emlékszem, amikor gyermekként segítettem a takarításban, mindig elcsodálkoztam, édesapám hogyan képes „rendetlen” íróasztalán dolgozni, az óráira felkészülni. Felhalmozott iratanyagokat, óravázlatokat, könyveket, cetliket „kellett” elpakolnom utána, de mindig büszke és elégedett voltam a végeredménnyel: szabályos kupacokat és sok helyet varázsoltam neki. Persze az én rendem nem tartott sokáig. Mosolyogva megköszönte, elhelyezkedett, és amint eltűntem a háta mögül, visszarendezte dolgait az ő rendje szerint. Akkor milyen az igazi rend? Kinek van igaza?
Polcz Alaine Rend és rendetlenség című könyvéből sokat tanulhatunk, többek között azt is, hogy mindannyian más rend szerint élünk. Édesapám a saját íróasztalán a saját logikája alapján rendezte el dolgait. Ami gyermekként nekem csak sok-sok papír és szamárfüles jegyzet volt rendetlen összevisszaságban, neki egy bizonyos tematika alapján elhelyezett átlátható iratcsoport.
Először is itt az elején leszögezem, hogy magam is a környezetvédelem híve vagyok. Elítélem az azt megszegőket, a szemetelőket, az anyagi érdekből súlyosan szabályszegőket. Azonban sajnos valami furcsa oknál fogva gondolkodni is tudok, ez bizony nagy átok, mert néha olyan dolgokra jutok, amikre nem illene jutnom, mert szembe megyek az általános kánonnal.
Ez van. Vágjunk hát bele. Nem tudom, észrevette-e a kedves olvasó, hogy az autós egyfajta persona non grata lett mostanában. Üldözi a kormány, üldözik az önkormányzatok. Aki nem autózik és elkötelezett a klímaproblémák iránt, az most bólogathat, meg is érdemlik. Bizony meg, mondják az illetékesek is. Ennek jegyében mindenféle városrendezési trükkökkel próbálják kiszorítani az autósokat a belvárosokból. Csupán azt felejtik el, hogy nincs az az autós, aki önként bemenne a belvárosba, ha nem ott lennének a hivatalok, ha nem ott lennének a bankok stb.
Furcsa gondolatom lett, annyi mindent lehet "hitelbe" venni. Lehet ugye tévét, hűtőt, házimozit, kocsit és lakást, üdülési jogot venni. Hitelbe. Ha a szervkereskedelemre gondolok, akkor egy kicsit életet is. Annyi mindent adnak hitelbe, annyi minden lett megvásárolható.
Sok olyan dolog is áruba lett bocsájtva, ami ezelőtt nem oly rég elképzelhetetlen volt. Sok érzés is erre a sorsra jutott? Eladó a becsület, a tisztesség, maga a test is. Azon gondolkoztam, milyen lehetne az a bank, ahol a szeretetet lehetne hitelezni. Milyen lenne? Ez fog következni majd most, hisz alig maradt, mi még nem lett áruba bocsájtva.
Hitelfelvételi követelmények vajon mik lehetnének? Kell felmutani orvosi igazolást arról, hogy van szívünk? Igazolásként mások tanúvallomása kell, hogy valóban szerettünk már? Könyvelési és adok-veszek adatok is kellhetnek, miszerint mennyi szeretetet adtunk és mennyit kaptunk?
Csütörtökön Székesfehérváron járva meglátogattuk a Seuso kincsek kiállítását. A világ második leggazdagabb késő római kori tárgyi lelete igazán valami csoda. Mindenkinek csak ajánlhatom!
Ez a világ kulturális örökségének igen jelentős része, mondhatnám állomása. S az esztétikai élmény mellett igen míves darabok, az ember elgondolkodik arról a korról. Művészetéről, életéről, általában kultúrájáról. A díszes nagy tál sok mindent elmesél a római életről, egy vezető család mindennapjairól. Vadászjelenetek, közös étkezés, vagy éppen az úrnő fürdőzési és szépítkezési szokásai, ezüsttárgyakon megjelenítve.
Egyszer olvastam valahol, hogy a várakozás művészet. És az is.
Gondoljunk csak bele. Várakozni sok helyen szoktunk.
Várunk a posta előtt, hogy a postáskisasszony kizárja a lakatot rácsos ajtón és bemehessünk. Várunk a pékségben hogy sorra kerüljünk, és kiválaszthassuk magunknak a legcsábítóbb péksüteményt. Várunk az autóbuszra, amivel el szeretnénk jutni valahová. Várunk a hipermarketben, hogy fizethessünk. Várunk az iskola előtt, hogy gyermekünk előbukkanjon a kiviharzó gyermektömeg közepéből.Várunk az értekezlet elkezdésére, a végére, vagy éppen arra várunk, hogy megbeszélhessük gondjainkat és kívánságainkat a Főnökkel.