Klíma klimax magyar módra

Először is itt az elején leszögezem, hogy magam is a környezetvédelem híve vagyok. Elítélem az azt megszegőket, a szemetelőket, az anyagi érdekből súlyosan szabályszegőket. Azonban sajnos valami furcsa oknál fogva gondolkodni is tudok, ez bizony nagy átok, mert néha olyan dolgokra jutok, amikre nem illene jutnom, mert szembe megyek az általános kánonnal.

Ez van. Vágjunk hát bele. Nem tudom, észrevette-e a kedves olvasó, hogy az autós egyfajta persona non grata lett mostanában. Üldözi a kormány, üldözik az önkormányzatok. Aki nem autózik és elkötelezett a klímaproblémák iránt, az most bólogathat, meg is érdemlik. Bizony meg, mondják az illetékesek is. Ennek jegyében mindenféle városrendezési trükkökkel próbálják kiszorítani az autósokat a belvárosokból. Csupán azt felejtik el, hogy nincs az az autós, aki önként bemenne a belvárosba, ha nem ott lennének a hivatalok, ha nem ott lennének a bankok stb.

Szeretet hitelbe?

Furcsa gondolatom lett, annyi mindent lehet "hitelbe" venni. Lehet ugye tévét, hűtőt, házimozit, kocsit és lakást, üdülési jogot venni. Hitelbe. Ha a szervkereskedelemre gondolok, akkor egy kicsit életet is. Annyi mindent adnak hitelbe, annyi minden lett megvásárolható.

Sok olyan dolog is áruba lett bocsájtva, ami ezelőtt nem oly rég elképzelhetetlen volt. Sok érzés is erre a sorsra jutott? Eladó a becsület, a tisztesség, maga a test is. Azon gondolkoztam, milyen lehetne az a bank, ahol a szeretetet lehetne hitelezni. Milyen lenne? Ez fog következni majd most, hisz alig maradt, mi még nem lett áruba bocsájtva.

Hitelfelvételi követelmények vajon mik lehetnének? Kell felmutani orvosi igazolást arról, hogy van szívünk? Igazolásként mások tanúvallomása kell, hogy valóban szerettünk már? Könyvelési és adok-veszek adatok is kellhetnek, miszerint mennyi szeretetet adtunk és mennyit kaptunk?

Seuso kincsek

Csütörtökön Székesfehérváron járva meglátogattuk a Seuso kincsek kiállítását. A világ második leggazdagabb késő római kori tárgyi lelete igazán valami csoda. Mindenkinek csak ajánlhatom!

Ez a világ kulturális örökségének igen jelentős része, mondhatnám állomása. S az esztétikai élmény mellett igen míves darabok, az ember elgondolkodik arról a korról. Művészetéről, életéről, általában kultúrájáról. A díszes nagy tál sok mindent elmesél a római életről, egy vezető család mindennapjairól. Vadászjelenetek, közös étkezés, vagy éppen az úrnő fürdőzési és szépítkezési szokásai, ezüsttárgyakon megjelenítve.

Türelem!

Egyszer olvastam valahol, hogy a várakozás művészet. És az is.

Gondoljunk csak bele. Várakozni sok helyen szoktunk.

Várunk a posta előtt, hogy a postáskisasszony kizárja a lakatot rácsos ajtón és bemehessünk. Várunk a pékségben hogy sorra kerüljünk, és kiválaszthassuk magunknak a legcsábítóbb péksüteményt. Várunk az autóbuszra, amivel el szeretnénk jutni valahová. Várunk a hipermarketben, hogy fizethessünk. Várunk az iskola előtt, hogy gyermekünk előbukkanjon a kiviharzó gyermektömeg közepéből.Várunk az értekezlet elkezdésére, a végére, vagy éppen arra várunk, hogy megbeszélhessük gondjainkat és kívánságainkat a Főnökkel.

Kényelmes csokoládé

A cégek a reklámokon keresztül a lehető legtöbbféle módon szeretnének bennünket arra ösztönözni, hogy termékeiket megvásároljuk: kellemes vagy épp divatos zenével, megfelelően társított szöveggel, motiváló vagy épp lelkiismeret-furdalást keltő szlogenekkel, érzelmeinkre ható színekkel. Egyre gyakrabban találkozhatunk azzal a reklámpszichológiai fogással is, hogy a kényelem érzetét társítják a legkülönfélébb árucikkekhez.

Az együttlét, a közös élmény képe pedig nem csak pár másodpercig tart majd, hanem sokkal tovább.

Szerencse

Arról, hogy mi történt a héten, az országban, vagy a világban, fogalmam sincs. Persze amikor azt gondolom, hogy van, akkor is csupán egy parányi szelete jut el a történéseknek hozzám. Így hát statisztikailag nincs különbség a tudom, mi történt és a fogalmam sincs között. Áldott állapot ez, közügymentes űrben tobzódhatnak a gondolatok a közügyekről, vagy bármi másról, de persze nem tobzódnak. Nincs rá szükség.

A könyvespolc tele, felnyúlok, Minden Gondolat Kockadobás, írja Mallarmé, és igaza van, soha nem tudhatjuk, mi bugyborékol föl tudatunk mélyéről a következő pillanatban. Nem tudhatjuk, mit vet elénk s miféle bugyorból. Megoldhatunk egy nagy problémát, vagy csupán egy tegnap látott kiskutya képe villan fel, nem tudhatjuk soha.

Kávéházi "hepiend"

Szó, mi szó, finnyás vagyok, a betűkre, vagyis azok egymásutániságára. Szeretek olvasni, de nem mindenkitől és nem mindent. Ha jó, amit olvasok, az inspirál engem is, előhoz bennem érzéseket és gondolatokat, sztorikat.

Ha rossz, nem olvasom, mert nem látok benne semmit, hiába tűnik tartósnak. Nos, most indított el egy gombolyag gondolatot. Egy történetet, ami a kávéról jutott eszembe.
Egyszer, nem is oly régen, firkagépemmel egy kávéházban beszélgettem egy ismerőssel, és miután elment, én maradtam, pötyögni a gépen egy capuccinó és egy rostos lé társaságában. Közben az ablakon néztem a tovasuhanó életre.

Aztán nyílt az ajtó és belépett egy fiatalember, elegánsan, kazal virággal a kezében. Elmosolyodtam. Első randi, és emlékek jöttek elő, izzadt tenyér, virágnyakat tekerő görcs... Leült, az ajtóval szembe nézve, rám merőlegesen.

A kávé illata

Lehet török, ami teljesen apróra darált kávészemekből főtt, és miután a kávészemcsék leülepedtek a csésze aljára, finom kávézaccot alkotva,óvatosan kell lehörpinteni a folyékony részét. Lehet filteres kávé, kotyogós, vagy presszó, amit már leszűrve kapunk meg, és kedvünkre kevergethetünk.

Én keserűn szeretem, de van, aki cukorral, tejjel, tejszínhabbal a tetején. De lehet bele csokit tenni, valami alkoholos italt, és egyebeket is. Sok-sok változata van, de mindegyik fekete, illatos, frissítő.

A kávéhoz is, mint minden máshoz társulnak kellemes emlékek. Egy kávé illatához milliónyi megélt pillanatot tudok társítani.

Valami fontos zajlik a mélyben – változik a néplélek

Bevallom, Jung világában sokkal kevésbé vagyok jártas, mint Freud, Moreno és Rogers napi cselekvésre lebontható tanaiban. De azért egy fogalom igencsak megragadt bennem: a „kollektív tudattalan” fogalma. Talán nem precíz definícióval ez azon szabályokat, jövőképeket, a világról alkotott elképzeléseket összesíti lelkünk legmélyebb rétegeiben, melyeket őseinktől örököltünk, életutunk során tanultunk, melyek a körülöttünk élő közösség vagy éppen a média sugallata által kialakultak. (Vajon a szappanoperák, és show műsorok, a „virtuális világ” során ez hogyan változik?)

Azt már szócséplésig ismerjük, hogy éltünk két diktatúrában, harsogó pártszlogenek, hazugságok és tudatosan terjesztett tévtanok között, százezernél is több spiclitől kísérve.

Sajnálatos tény. De mit lehetett tenni?

Egy ország, ahol „sok a filozófus”

Hallgatom Heller Ágnest, amint érvel és érvel az Orbán-kormány ellen. Valójában csodálni való lenne, hogy túl a nyolcvanon ilyen lehengerlően mondja az igazát. Ha igaza lenne. De nincsen. Mert amit mond, az nemcsak elfogult, hanem téves is. Legnagyobb hibája, hogy azt hiszi – nem egyedül a pesti kollégái között –, hogy a magyar embereknek fogalmuk sincs arról, hogy mi a politika. Vagy arról, hogy mi zajlik ebben az országban.

„Zsigerből szavaznak” – mondja. Nagy tévedése ez, sok balliberális értelmiségivel együtt. Polgáraink sokkal okosabbak annál, mint azt Hellerék hiszik. És nem zsigerből, hanem tudatosan szavaznak. Vagy éppen nem szavaznak. Érdemes lenne egyszer leszállniuk a pulpitusról, és kicsit beszélgetni azokkal is, akikről ex katedra kijelentik, hogy nem értik ezt a világot. Értik.