Türelem!

Egyszer olvastam valahol, hogy a várakozás művészet. És az is.

Gondoljunk csak bele. Várakozni sok helyen szoktunk.

Várunk a posta előtt, hogy a postáskisasszony kizárja a lakatot rácsos ajtón és bemehessünk. Várunk a pékségben hogy sorra kerüljünk, és kiválaszthassuk magunknak a legcsábítóbb péksüteményt. Várunk az autóbuszra, amivel el szeretnénk jutni valahová. Várunk a hipermarketben, hogy fizethessünk. Várunk az iskola előtt, hogy gyermekünk előbukkanjon a kiviharzó gyermektömeg közepéből.Várunk az értekezlet elkezdésére, a végére, vagy éppen arra várunk, hogy megbeszélhessük gondjainkat és kívánságainkat a Főnökkel.

Kényelmes csokoládé

A cégek a reklámokon keresztül a lehető legtöbbféle módon szeretnének bennünket arra ösztönözni, hogy termékeiket megvásároljuk: kellemes vagy épp divatos zenével, megfelelően társított szöveggel, motiváló vagy épp lelkiismeret-furdalást keltő szlogenekkel, érzelmeinkre ható színekkel. Egyre gyakrabban találkozhatunk azzal a reklámpszichológiai fogással is, hogy a kényelem érzetét társítják a legkülönfélébb árucikkekhez.

Az együttlét, a közös élmény képe pedig nem csak pár másodpercig tart majd, hanem sokkal tovább.

Szerencse

Arról, hogy mi történt a héten, az országban, vagy a világban, fogalmam sincs. Persze amikor azt gondolom, hogy van, akkor is csupán egy parányi szelete jut el a történéseknek hozzám. Így hát statisztikailag nincs különbség a tudom, mi történt és a fogalmam sincs között. Áldott állapot ez, közügymentes űrben tobzódhatnak a gondolatok a közügyekről, vagy bármi másról, de persze nem tobzódnak. Nincs rá szükség.

A könyvespolc tele, felnyúlok, Minden Gondolat Kockadobás, írja Mallarmé, és igaza van, soha nem tudhatjuk, mi bugyborékol föl tudatunk mélyéről a következő pillanatban. Nem tudhatjuk, mit vet elénk s miféle bugyorból. Megoldhatunk egy nagy problémát, vagy csupán egy tegnap látott kiskutya képe villan fel, nem tudhatjuk soha.

Kávéházi "hepiend"

Szó, mi szó, finnyás vagyok, a betűkre, vagyis azok egymásutániságára. Szeretek olvasni, de nem mindenkitől és nem mindent. Ha jó, amit olvasok, az inspirál engem is, előhoz bennem érzéseket és gondolatokat, sztorikat.

Ha rossz, nem olvasom, mert nem látok benne semmit, hiába tűnik tartósnak. Nos, most indított el egy gombolyag gondolatot. Egy történetet, ami a kávéról jutott eszembe.
Egyszer, nem is oly régen, firkagépemmel egy kávéházban beszélgettem egy ismerőssel, és miután elment, én maradtam, pötyögni a gépen egy capuccinó és egy rostos lé társaságában. Közben az ablakon néztem a tovasuhanó életre.

Aztán nyílt az ajtó és belépett egy fiatalember, elegánsan, kazal virággal a kezében. Elmosolyodtam. Első randi, és emlékek jöttek elő, izzadt tenyér, virágnyakat tekerő görcs... Leült, az ajtóval szembe nézve, rám merőlegesen.

A kávé illata

Lehet török, ami teljesen apróra darált kávészemekből főtt, és miután a kávészemcsék leülepedtek a csésze aljára, finom kávézaccot alkotva,óvatosan kell lehörpinteni a folyékony részét. Lehet filteres kávé, kotyogós, vagy presszó, amit már leszűrve kapunk meg, és kedvünkre kevergethetünk.

Én keserűn szeretem, de van, aki cukorral, tejjel, tejszínhabbal a tetején. De lehet bele csokit tenni, valami alkoholos italt, és egyebeket is. Sok-sok változata van, de mindegyik fekete, illatos, frissítő.

A kávéhoz is, mint minden máshoz társulnak kellemes emlékek. Egy kávé illatához milliónyi megélt pillanatot tudok társítani.

Valami fontos zajlik a mélyben – változik a néplélek

Bevallom, Jung világában sokkal kevésbé vagyok jártas, mint Freud, Moreno és Rogers napi cselekvésre lebontható tanaiban. De azért egy fogalom igencsak megragadt bennem: a „kollektív tudattalan” fogalma. Talán nem precíz definícióval ez azon szabályokat, jövőképeket, a világról alkotott elképzeléseket összesíti lelkünk legmélyebb rétegeiben, melyeket őseinktől örököltünk, életutunk során tanultunk, melyek a körülöttünk élő közösség vagy éppen a média sugallata által kialakultak. (Vajon a szappanoperák, és show műsorok, a „virtuális világ” során ez hogyan változik?)

Azt már szócséplésig ismerjük, hogy éltünk két diktatúrában, harsogó pártszlogenek, hazugságok és tudatosan terjesztett tévtanok között, százezernél is több spiclitől kísérve.

Sajnálatos tény. De mit lehetett tenni?

Egy ország, ahol „sok a filozófus”

Hallgatom Heller Ágnest, amint érvel és érvel az Orbán-kormány ellen. Valójában csodálni való lenne, hogy túl a nyolcvanon ilyen lehengerlően mondja az igazát. Ha igaza lenne. De nincsen. Mert amit mond, az nemcsak elfogult, hanem téves is. Legnagyobb hibája, hogy azt hiszi – nem egyedül a pesti kollégái között –, hogy a magyar embereknek fogalmuk sincs arról, hogy mi a politika. Vagy arról, hogy mi zajlik ebben az országban.

„Zsigerből szavaznak” – mondja. Nagy tévedése ez, sok balliberális értelmiségivel együtt. Polgáraink sokkal okosabbak annál, mint azt Hellerék hiszik. És nem zsigerből, hanem tudatosan szavaznak. Vagy éppen nem szavaznak. Érdemes lenne egyszer leszállniuk a pulpitusról, és kicsit beszélgetni azokkal is, akikről ex katedra kijelentik, hogy nem értik ezt a világot. Értik.

Álomotthonok

A magazinok álomotthonai többnyire hatalmas, fényűző villák, csupa luxustárggyal és –felszereléssel, pedig a legtöbb ember ennél sokkal egyszerűbb, és visszafogottabb otthont képzel el magának. Mire vágyunk, amikor elképzeljük a tökéletes otthont? Miért ennyire különbözőek az igényeink?

Sok-sok tényező alakítja, formálja elképzeléseinket (szocializáció, kultúra, divat, társadalmi helyzetünk stb.), és ahogyan az élet más területein is szeretnénk pozitív változásokat, fejlődést, úgy otthonunkkal kapcsolatban is. Ezek lehetnek minőségi és mennyiségi változások, illetve egyszerre mindkettő. Vágyaink és elképzeléseink egyik oldalról nagyon hasonlók másokéhoz, ugyanakkor nagyon különbözők is.

Vespasianus ante portas

Bizony feleim, valami bűzlik az államgépezetben. Vespasianus császár kései követői beszivárogtak a pénzügyminisztériumba. Akinek nincs kedve guglizni és magától nem jut eszébe, annak megjegyzem itt, fent nevezett volt az, aki megadóztatta a római nyilvános wc-ket, mondván, a pénznek nincsen szaga.

Valami hasonló mentalitással bírt az is, aki az internetadót kitalálta. Biztosan valami túlbuzgó überközgazdász volt.

Kik is azok az überközgazdászok? Az elnevezés tőlem, illetve közvetve Nietzschétől származik, aki az Imigyen szóla Zarathustra című művében ír az emberfeletti emberről, kissé megviselt nevén nevezve az Übermenschről. Nos, ebből a kifejezésből alkottam én az überközgazdászt.

Csak egy nap?

Csak egy nap minden évben, mikor valamiről megemlékezünk? Egy nap elhunyt szeretteinknek, néhány a közeledő karácsonynak, húsvétnak. Egy napot "áldozunk" az anyáknak, a gyerekeknek, a szerelmünknek, az országunknak. Nekem ez kevés, mint azon a bizonyos sünön a dauer. Csak egy nap gondolni valamire, vagy valakire kevés.

Egy nap nem lehet elég gondolni azokra, akik már nincsenek velünk, ha csak egy nap ég gyertya, rendben van, de a szívben minden nap kell, hogy égjen. Ha nincs így, csak művi kötelező "penzussá" válik az egész. Szomorúan láttam, hogy mit tesznek emberek, hallottam, hogy X. Y. ilyen meg olyan virágot tett, ilyen meg olyan mécsest. Nekünk is olyan kell. Szégyen, szerettei gondolatából ki többre játék lett? Hogy lehet ilyen emberben őszinte a részvét, akár saját maga iránt is?