Kávéházi "hepiend"
Szó, mi szó, finnyás vagyok, a betűkre, vagyis azok egymásutániságára. Szeretek olvasni, de nem mindenkitől és nem mindent. Ha jó, amit olvasok, az inspirál engem is, előhoz bennem érzéseket és gondolatokat, sztorikat.
Ha rossz, nem olvasom, mert nem látok benne semmit, hiába tűnik tartósnak. Nos, most Mygrice írása indított el egy gombolyag gondolatot. Egy történetet, ami a kávéról jutott eszembe.
Egyszer, nem is oly régen, firkagépemmel egy kávéházban beszélgettem egy ismerőssel, és miután elment, én maradtam, pötyögni a gépen egy capuccinó és egy rostos lé társaságában. Közben az ablakon néztem a tovasuhanó életre.
Aztán nyílt az ajtó és belépett egy fiatalember, elegánsan, kazal virággal a kezében. Elmosolyodtam. Első randi, és emlékek jöttek elő, izzadt tenyér, virágnyakat tekerő görcs... Leült, az ajtóval szembe nézve, rám merőlegesen.
Közben az ablakon néztem a tovasuhanó életre.
Kért egy kávét. Várt, várt sokat. Aztán egy hosszú-, barnahajú nő lépett be az ajtón. Csinos, üde, tűsarkúban, öröm volt nézni. Én azt hittem, hogy... De mégsem!
Ő is leült, de egy másik asztalhoz, kezében egy kis dobozt szorongatva. Rendelt és várt. Egymással szemben ültek, csak egy asztal volt köztük. Várakoztunk, már nem tudtam az írásra figyelni, már érdekelt, Érdekelt az élet ritka pillanata, néztem, hogy hogyan várakoznak. Rá. Egyik oldalt a virág volt sikertelenül bújtatva, másik oldalon a finom ujjak voltak tördelve, ajkak beharapva. A tekintetek száguldottak mindenfelé, amit én a monitor mögül néztem.
Aztán egy pillanatban a két tekintet egymásra talált, egy félszeg mosollyal látták egymáson, a virágon és a dobozkán, hogy a cipő ugyanaz. Eltelt egy óra, az idő fanyarrá vált, keserűvé, kezek nyúltak telefonért, de hívások nem voltak.
A türelem fogyott, a rendelt sokadik ásványvíz is. A két szempár egyre többet talált egymásra, a mosoly ismét tért hódított, pár halk szó hallatszott. Megbizonyosodva a másik első találkozásának mibenlétéről. Aztán a fiatalemberen láttam egy nagy sóhajtást, a virág, mit agyonszorongatott, a székre került, felállt és bizonytalan léptekkel elindult a nő felé. A nő értékelve a gesztust szintén felállt. Kezetfogva mutatkoztak be egymásnak, a Nap meg valahogy mosolygósabban sütött be akkor. Rájuk. Aztán tekintetek száguldottak a rózsák és a doboz felé, majd a fiatalember szinte egyszerre legyintett a nővel, majd felmutatott két jegyet. Valahova. Mosolyogva bólintottak, majd a pulthoz lépve fizettek és távozni készültek. Még egy pillantás az otthagyott virágra és dobozra, majd a fiatalember ajtót nyitva a nőnek távozott. Egy ideig még láttam őket. Drukkoltam, Nekik.
Lassan készültem volna indulni, mikor egy fiatal nő érkezett, érdeklődve, hogy nem várt-e rá senki. A vérbeli pultos nem szólt, csak az otthagyott virágra mutatott. A nő szó nélkül távozott, nem sokkal később én is. Csak egyetlen gondolat motoszkált bennem. A doboz vajon mit rejthetett?
Remélem, hogy a két ember ma is együtt van, és mindig emlékeznek majd az első találkozásra, aminek én is szemtanúja voltam. Én emlékszem.