Kaposvári kálvinista kezdetek
A négy jeles reformátor, akiknek a szoborcsoportját a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulóján, 2017 őszén leplezték le a kaposvári református iskola előtt, bízvást elégedett lehet a helyi kálvinista egyházközség teljesítményével.
Pedig hosszú időn keresztül csak a római katolikus és az izraelita hitfelekezet élt szervezett gyülekezeti életet a somogyi megyeszékhelyen. A számarányánál jóval nagyobb szellemi tőkével gazdálkodó református egyház 1881 elején kezdte meg működését Kaposváron. Ennek az évnek február havában a városházán tartották meg azt az ülést, amelyen kimondták a gyülekezet megalakulását. Az első presbitériumot március 6-án választották meg. Olyan jeles kaposváriak bábáskodtak a kicsiny gyülekezet bölcsőjénél, mint Roboz István, az első somogyi hetilap szerkesztője, Tar Csatár, az óvoda vezetője, Szabó Kálmán ügyvéd (akit néhány hónap múlva polgármesterré emelt a közakarat) és Madarász Andor vármegyei tisztviselő, a gyülekezet első gondnoka. Az alakulás folyamatát levezénylő Körmendy Sándor esperes sem volt akárki: az elkötelezett 48-as politikust 1869 nyarán, a Kossuth Lajos lemondása miatt tartott pótválasztáson a kaposvári kerület országgyűlési képviselőjévé is megválasztották.
Az új gyülekezet eleinte úgynevezett adminisztratúraként működött, élén a helyettes lelkész állt. Ebben az időben a Fő utcában volt a lelkészi hivatal, s az istentiszteleteket másfél évig „A haza kis polgárainak” emelt fiúiskola nagytermében tartották. 1883-ban a Deák téren (a mai Petőfi téren) álló későbbi óvodaépületet bérelték ki a szertartások számára, de a gyülekezet nagyarányú növekedése miatt hamarosan ezt is szűknek találták.
Még nem volt temploma a kaposvári gyülekezetnek, amikor már elkönyvelhette első országra szóló sikerét: a dunántúli református egyházkerület 1884 nyarán Kaposváron tartotta meg közgyűlését. Ez pedig alkalmat kínált arra, hogy a városba látogasson Tisza Kálmán miniszterelnök, az egyházkerület egyik főtisztviselője, akit természetesen nem csak a református hívek fogadtak ünnepélyesen. Úgy beszélik, hogy a kormányfői vonat érkezésekor az állomástól a Deák téren át fel a megyeházáig tömött sorokban várták a kaposváriak a legendás miniszterelnököt. Mindenütt koszorúk, címerek, lobogók, a Deák téren egy diadalív „Isten hozott” felirattal – ilyen volt a város azon a júniusi napon.
A nagyrészt katolikusok lakta Kaposváron olyan életképesnek bizonyult a református gyülekezet, hogy az 1880-as évek végére elkészült első templomuk csakhamar kicsinek bizonyult. Ezért a 20. század elején új és nagyobb istenházát építettek. Ezenfelül komoly – létszámarányát mindenképpen meghaladó – kulturális aktivitás jellemezte a helyi gyülekezetet, s a 20. század végi rendszerváltozás alkalmat kínált rá, hogy az oktatásügy terén is előbbre lépjenek. Az 1990-es évek elejétől működő kaposvári református iskola több ízben költözött az idők során, s mindig nagyobb, kényelmesebb hajlékra tett szert; legutóbb, 2015-ben az évszázadosnál jóval régebbi MÁV-internátus sorsa fonódott össze az akkor már csaknem negyedszázados múltú Lorántffy-iskoláéval. Itt, az egykori MÁV-nevelőotthon udvarán leplezték le 2017. október 29-én a somogyi kötődésű reformátorok bronzszobrait, Trischler Ferenc négy alkotását.
Azért e négy 16. századi reformátornak avattak itt szobrot, mert közülük három – Sztárai Mihály, Méliusz Juhász Péter és Kálmáncsehi Sánta Márton – Somogyból indult, itt született, negyedik társuk pedig – Szegedi Kis István – évekig Somogy megyében munkálkodott. Egyébiránt az utóbbi az egyetlen közülük, aki biztosan járt Kapos várában is, bár nem egészen önszántából: a törökök ugyanis az 1560-as évek elején egy ideig itt tartották fogva a kiváló prédikátort… Bellai Zoltán lelkipásztor, püspöki főtanácsos ünnepi beszédében kiemelte, hogy e reformátorok hatása túlnyúlt a megye határain, hitvalló bátorságuk és tanításuk máig meghatározó a Kárpát-medencében, s ők is hozzájárultak ahhoz, hogy a reformáció nemzetmegtartó erővé vált a magyarság életében. „Életük, hitük és helytállásuk biztat bennünket, a maiakat – mondta Bellai –, hogy egy Istent veszített világban is mindig van lehetőség megtalálni a kegyelmes Istent, és a győztes Krisztus uralma alá rendelve önmagunkat, megtalálni az életet! […] Itt lesznek velünk ők négyen! Jelenlétük emlékezteti és figyelmezteti az előttük elhaladókat – gyerekeket, felnőtteket, az utcán járókat –, hogy a Krisztus evangéliuma, az Egyház és ezzel együtt a Haza, a Nemzet olyan drága kincs, amelyért élni, szolgálni nem egyszerűen lehetőség, hanem kötelesség!” (Soli Deo Gloria, 2017. november 26. 4. o.)