Egy emberkísérlet feljegyzései- 5. rész: Az edzőterem
Már egy hónapja kínzom magam a kaposvári edzőtermek egyikében, és igaz még nem vagyok sokkal közelebb a Hemsworth testvérek fizimiskájához, már nem ver ki a hideg veríték, amint belépek a terem ajtaján. Azonban azt sem mondanám, hogy sikerült teljes mértékben megszoknom ezt az új környezetet.
Mint ahogy azt már írtam egy korábbi részben, mindenki azért van ott a teremben, hogy javítson magán, hogy jobb emberré váljon. Így attól nem kell tartania senkinek sem, hogy kinéznék a gépek közül. Sőt, ha valamit nem értünk vagy segítségre van szükségünk, nyugodtan kérdezzünk meg valakit, aki nem épp a gyakorlatait végzi. Nagy valószínűséggel szívesen segít majd. Viszont ettől az aspektustól eltekintve az edzőtermeket egy nagyon rideg helynek tekintem. Egyrészt azért, mert mindenki saját magával van elfoglalva, ami természetes, viszont ez egy olyan környezetet hoz létre, ahol az emberek párhuzamosan léteznek egymás mellett, és csak akkor szólnak a másikhoz, hogyha valamit kérdeznek vagy gond van. És ez a természet rendje az edzőtermekben, mindaddig, amíg mindenki végzi a gyakorlatait és nem kell konfrontálódnia, vagy kerülgetnie azokat, akik csak telefonozni vagy trécselni jöttek be a terembe, miközben elfoglalják a helyet azok elől, akik ténylegesen edzeni szeretnének.
Azért is tűnik ilyen félelmetesnek ez a közeg, mert mindenki robotszerűen, ütemezve csinál mindent, fülessel a fején, vicsorral az arcán, furcsa gépeken. Szerencsére ez az érzés nem tart majd örökké, mert mi is bekerülünk majd a „kondi-robotok” közé, amint megtaláljuk a saját rutinunkat, és megbarátkozunk a különböző kínzóeszközökkel, amiket kondigépeknek csúfolnak. Én is már egész sok gépnek tudom a működését, és hogy milyen izmainkat dolgoztatják meg – mondjuk az ki is van írva minden gépre, ábrákkal –, viszont a technikámon van még mit finomítani. Olyan módon, olyan irányokba és olyan intenzitással kell bizonyos izomcsoportokat használnia mindenkinek ezeken az eszközökön, amelyeket nagy valószínűséggel nem használt sohasem, és ott is fájni fog majd, ahol azelőtt azt se tudtuk, hogy van izmunk. Például az egyik lábnap után hazafelé menet többször is spagettivé változott a lábam, aminek köszönhetően párszor el is estem, majd pedig ugyanazoknak a spagetti lábaknak a segítségével kellett megpróbálnom feltápászkodnom. Egy elég vicces részeg ember látványával szolgálhattam az arra járóknak, pedig pont az ellenkezőjétől nem tudtam mozogni, az egészséges életmódtól.
Az utolsó dolog, amit le kell küzdenünk az agyunkban az az összehasonlítgatás. Az összes külső tényező közül talán ezt a legnehezebb leküzdenünk. Nem szabad, hogy rosszul érezzük magunkat attól, hogy mi nem tudunk olyan nagy súlyokkal dolgozni, mint mondjuk a kortársaink a teremben. Ne hasonlítsuk magunkat másokhoz, csak magunkhoz. Itt magunkat kell lekörözni, nem azokat, akik évek vagy évtizedek óta edzenek. Persze ez nem azt jelenti, hogy lazsálhatunk, épp ellenkezőleg. Nincs annál jobb érzés, mikor érzed magadon, hogy haladsz előre, és egyre jobban tudsz teljesíteni. Bár ez nem azt jelenti, hogy teljes mértékben hiányozna belőlem az effajta szégyenlősség vagy hiúság, különösen, amikor ötvenes évei felett járó idősebb hölgyek vernek rám több tíz kilót minden egyes gyakorlatukban. Ha pedig nem szeretjük, ha sokan vesznek körül, akkor a korai vagy a késői órákba próbáljunk meg bejárni edzeni, bár tudom ez sokak számára nem megoldható.
Azonban sehol sem lennék a mai napig a személyi edzőm, Benkő József nélkül. Ő segítet a félelmeimen, a szorongásomon és a hezitálásomon átlendülni azzal, hogy segített mindenben, a gépektől elkezdve, a táplálkozáson át az új környezetbe való beleszokásig. Illetve nekem szükségem van egy „külső” tényezőre is, ami miatt nem lógom és nem lazsálom el az edzéseket. Úgyhogy nagyszerű segítséget és motivációs tényezőt nyújthat ebben nekünk egy személyi edző, akitől bármit megkérdezhetünk, viszont a kérdés, amit legtöbbször fel fogunk majd tenni, az az „Ebből még mennyi van vissza?” lesz.
A következő részben arról olvashattok majd, hogy milyen érzés volt két és fél hónap absztinencia után cseh sört inni, és a józansági fogadalom folytatásának nehézségeiről.