Egy emberkísérlet feljegyzései - 3. rész: A sportolás
Elég nehezen hiszem el magamról, így a tükörbe nézve, hogy a gimiben még igazi sportembernek számítottam. De ahogy sok más szokást és nyűgöt, úgy ezt a tulajdonságomat is levetettem magamról az egyetemi pályafutásom során. A mozgás hiánya, az egészségtelen táplálkozás, az anyagcserém lelassulása és a rengeteg sör pedig legalább 10 kiló felesleget és férficsöcsöket eredményeztek.
A sportolás a kezdetektől fogva a szüleim ötlete volt. Elvégre a gyereknek csinálnia kell valamit az iskola mellett, és mivel akkor úgy tűnt, hogy a zenéhez nincs érzékem, beírattak úszni, amit tíz évig rendszeresen csináltam. Viszont sosem szerettem meg igazán a sportágat. Szerettem úszni, de hiányzott belőlem a versenyszellem, ami meg is látszott a versenyeredményeimen, amik szintén nem érdekeltek. Úgyhogy új elfoglaltság után néztünk most már közösen, az én beleszólásommal, és így elkezdtem karatézni az öcsémmel és az apámmal egyetemben. Azonban ennek is vége szakadt nagyjából hat év után, amikor a családunk is lényegében szétszakadt. Egy sport van, amit a mai napig csinálok időnként, a túrázást, ami viszont inkább egy társasági-szabadidős program, mint kemény megerőltetés.
Szóval annak ellenére, hogy szinte egész életemben sportoltam, sosem tartottam magam sportembernek és sosem kötődtem igazán egy sportághoz sem. Így pedig ahogy elkerültem egy másik városba, és megindult az egyetemista életvitel, könnyedén indokolni tudtam magamnak, hogy miért nem kell sportolnom. Nincs rá szükségem, nem erőlteti senki és „időm” sincsen rá.
És ezt nagyon sokáig így is gondoltam, annak ellenére, hogy az elmúlt pár évben folyamatosan fáradt voltam, rossz volt a közérzetem, és ami a legrosszabb, hogy legyengültem és gyengének is érzem magam. Annyi hiúság és felszínesség pedig végig volt bennem, hogy ez zavarjon, viszont nem volt elég önerőm és/vagy motivációm, hogy változtassak rajta. Éppen ezért úgy döntöttem, az augusztus 15-ei incidens után, hogy szeptembertől, heti két alkalommal edzőterembe fogok járni.
Viszont ahhoz, hogy ebből legyen is valami szükségem lesz valakire, aki miatt nem fogom ellógni az edzéseket, aki nem hagyja, hogy lazsáljak, és segít egyáltalán elindulni ezen az úton, és csökkenti azt a feszültséget és félelmet, amit érzek egy edzőteremben állva. Mert elsőre kevés ijesztőbb és idegenebb hely van egy zöldfülű, fogyni vagy izmosodni akaró számára, mint egy edzőterem. Rengeteg furcsa és hatalmas középkori kínzóeszközökre hasonlító fém gépezet, monoton techno zene és rengeteg, nálad sokkal jobb formában lévő izmos és szép férfi és nő. Te meg állsz az ajtóban és még azt sem tudod, hogy merre van az öltöző. Viszont, ha ennél a pontnál nem fordulsz meg és menekülsz haza, akkor az első és legnehezebb lépésen már túl vagy. A többiben pedig egy személyi edző tud segíteni. Szerencsére az én trénerem egy nagyon türelmes és jó fej srác, aki meg is hajt, de igyekszik nem teljesen kinyírni minden edzésen, bár az első lábnapon sikerült majdnem elájulnom.
Még nagyon az elején vagyunk a dolgoknak ahhoz, hogy kézzel fogható eredményei legyenek, vagy hogy az edzőtermi valóságról és rejtett világról részletesen be tudjak nektek számolni, de már például nem érzem magam kényelmetlenül, ha tükör előtt kell gyakorlatokat végrehajtanom, és nem érzem teljesen elveszve magam, ha egy gépet kell használnom.
Elég félelmetes közegnek tűnhet egy konditerem, de azt érdemes fejben tartani, hogy mindenki azért van itt, hogy jobb emberré váljon, hogy javítson magán, hogy jobban érezze magát. Mindannyian egy csónakban evezünk, csak én két perc evezés után hiperventillálok.
A következő részben a projekt legnehezebb részéről, az étrendváltozásról olvashattok.