Egy emberkísérlet feljegyzései - 2. rész: Az alkohol
Az összes rehabilitációs kezelésen, legyen szó alkohol-, drog-, szex- vagy akármifüggőségről, az első dolog, amit el szoktak mondani, hogy a gyógyuláshoz vezető első lépés az a beismerés. A beismerés, hogy beteg vagy és segítségre van szükséged. Az én esetemben ez kevésbe egy betegség és az öndiagnózisra való hajlandóság, hanem inkább egy gimnáziumban kezdődött toxikus kapcsolat, amiből ideje kilépni, vagy legalább is szünetet tartani. Hátha jót tesz mindkettőnknek egy kis távolság.
Az, hogy ma ki vagyok, mint ember, a személyiségemet és az embereket, akik körülvesznek sosem ismertem volna meg részegség és hajnalig tartó bulizások nélkül. A legjobb barátaimat is egy házibulin ismertem meg, az első házibulin, amin valaha voltam, életem első igazi lerészegedésének köszönhetően. Azóta az ivás mindig is kísérője volt szinte mindennek, amit csináltam. Minden szociális tevékenységnek a társai voltak a habos korsók, a fagyos jégerek és a fröccstengerek. De ezzel szerintem mindannyian így vagyunk. Gimnáziumban belekerülünk egy társaságba, a társasággal az alkoholizálásba, és ez nem is nagyon áll meg, pláne, ha utána egyetemre megy az ember. Nehezen tudnám elképzelni az életemet a számtalan ivászattal kapcsolatos élményeim nélkül. De jó-e ez így?
Gimis koromban az ivásnak jóval kevesebb következménye volt, és jóval kevesebb funkciója is. Ezért is fűződik számtalan pozitív élményem az iváshoz. Az emberek, a bulik, a szituációk és persze a tinikor nosztalgiája. Azonban ahogy haladt előre az idő, úgy annál kevésbé hozta vissza az ivás azokat az élményeket és érzéseket, mint régen. Persze, mert én idősebb lettem, és mert mint minden drog, úgy az alkohol is veszt a hatásából, minél többet használjuk. Meg természetesen az emberek is megváltoztak körülöttem, a város, az életem, és velük együtt én is. Minden egyes lerészegedéssel ugyanazt az érzést kerestem magamban, mint régen, de sajna az elmúlt időszakban inkább kerültem depibe, mint happy-be egy görbe estétől. Különösen a magányos hazafele vezető utakon, mikor magamra maradtam a részeg és önanalizáló gondolataimmal. Arról nem is beszélve, hogy manapság egy részegségtől majdnem három napig voltam másnapos.
Ennek a régi, letűnt életérzésnek a hajkurászásának, és a testem alkohol elleni abszolút tiltakozásainak a betetőzése volt a Sziget Fesztivál utolsó napja, ami után úgy döntöttem, hogy ideje szakítani Ms. Alkohollal. Azóta nem is ittam semmiféle alkoholt, de nem egy egyszerű dolog betartani ezt a fogadalmat. Nem is azért, mert hiányozna a sör íze vagy a házi pálinka öklendeztetően karcos íze, hanem, mert ténylegesen mindennel összefonódott az ivás. Nem egyszer volt, hogy csocsózás közben nyúltam az asztal szélére a nem létező sörömért. Azonban a nem ivás nem jelent egyet a nem bulizással. Időnként nem árt, ha emlékszünk a koncertre, amire hónapokat vártunk vagy a lány arcára, ne adj isten nevére, akivel este táncoltunk.
Persze így, hogy nem iszok számos baráti dinamika és társasági háló ingott meg, vagy strukturálódott át. Külső figyelőként veszek részt a lassan kialakuló bulik káoszaiban, illetve máshogy kell interakcióba lépnem olyan ismerősökkel, akikkel nagyrészt annyi volt csak a közös bennünk, hogy mindketten ügyesen tudtuk a korsót a szánkhoz emelni. De ezekről a változásokról még több megfigyelést kell készítenem, hogy érdemben beszámolhassak róluk.
A következő részben a sportolás újrakezdésével járó fájdalmakról olvashattok.