2013. 08. 14., szerda, 19:16
Nagyjából harminc újságíró figyelte döbbenten Szita Károly és a Népszabadság újságírójának párbeszédét a kamarazenei fesztivál sajtótájékoztatóján. A zsurnalisztának a zene kapcsán nem merült fel kérdése, az ebédjére viszont sokat kellett várnia...
A kamarazenei fesztivál azon rendezvények közé tartozik, ahová a nagyobb médiumok szakújságírót küldenek. Valljuk be, ha valaki komolyzenéről akar hiteles cikket írni, akkor nem árt neki legalább egy gyorstalpalós szolfézskurzust elvégezni.
A Népszabadságnál azonban valószínűleg szabadságon vannak a kulturális rovat igazi munkatársai. Legalábbis erre lehetett következtetni abból a kétes szakmaiságból, amellyel megnyilvánult a Kaposvárra delegált zsurnaliszta.
Nem akarjuk bántani Szemere Katalint, már csak azért sem, mert kollégáról van szó, de amit a Szivárvány Kultúrpalotában bemutatott, azt országszerte tanítani kellene a kommunikáció szakosoknak. Mégpedig elrettentő példaként.
Röviden a történet: 14 órára hirdették meg a szervezők a kamarazenei fesztivál sajtótájékoztatóját. A szereplők (Jose Gallardo zongoraművésznek talán megengedhető egy kis késés) időben ott is voltak, az újságírók egy részére azonban várni kellett. Ebédeltek, ennyit lehetett tudni.
Megvártuk. Következett a tájékoztató, amely összeszedettnek ugyan nem, hosszúnak viszont bátran volt nevezhető. Ennek végén tehették fel kérdéseiket az újságírók Bolyki György fesztiváligazgatónak, Kokas Katalin művészeti vezetőnek, Jose Gallardónak és Szita Károly polgármesternek. A jelek szerint a szakmai-hangulati tájékoztatón minden fontos elhangozhatott, ugyanis a zenei programmal, a művészekkel kapcsolatos kérdés nem érkezett.
Ekkor azonban bemutatkozott Szemere Katalin...
Történt-e valamilyen infrastrukturális fejlesztés? - tette fel kérdését.
Szita Károly az elmúlt jó néhány év intenzív városfejlesztése nyomán talán joggal kérdezett vissza: - Mikor járt utoljára Kaposváron?
Szemere Katalintól megtudhattuk: egy éve, hiszen akkor is ő tudósított a fesztiválról (Olvassák csak el, látni fogják, Szemere Katalin mit sem változott egy év alatt.). Azóta pedig nem lát semmilyen változást. A csaknem három tucat újságíró itt kezdett összesúgni, fura arcokat vágni. Az volt az ember érzése, hogy a kulturális újságíró szereptévesztése nyomán a belföld rovat népszabis elvárásainak akar inkább megfelelni.
Kaposvár polgármestere ismét kérdezett: - Mit hiányol, mit kellene még építenünk?
- Nem tudom, felelte a Népszabadság újságírója.
Szita Károly segítségképpen újra kérdezett.
- Mit kellene még építenünk? Operaházat? Még egy hangversenytermet? Mit?
Szemere Katalin ezekre a felvetésekre nem tudott épkézláb választ adni, az ebédnél szerzett élmény azonban még dolgozhatott benne, így a vendéglátás körülményeit kezdte firtatni. Igen, jól értik. Szemere Katalin a kamarazenei fesztivál sajtótájékoztatóján Kaposvár polgármesterén akarta számon kérni, hogy egy magántulajdonban lévő étteremben egy órát kellett várnia az ebédjére.
Mit kellene még építenünk? Operaházat? Még egy hangversenytermet? Mit?
Azon túl, hogy a jelenlévők gyorsan megértették a kezdeti késés okát - a polgármester ezt egyébként tiszteletlenségnek nevezte a próbára készülő művészekkel szemben -, a döbbenet is egyre mélyült.
Bolyki György jó menedzserként igyekezett menteni a menthetőt, mondván: azok a vállalkozók, akik értik az egész fesztivált, az azzal járó lehetőségeket, azok együtt haladnak a szervezőkkel, egyre javítják szolgáltatásaikat. Míg kezdetben, 2010-ben recsegett-ropogott a rendszer, ma már meg lehet találni azokat a vendéglátóhelyeket, ahol az átlagos budapesti szintet hozni tudják, kb. feleannyiért, mint a fővárosban.
Szita Károly gáláns felajánlással zárta az érthetetlen párbeszédet. Az étterem nevében is elnézést kért az egyórás várakoztatásért, majd kijelentette: "az uzsonnára az én vendégem".
Szemere Katalin nem fogadta el az ingyen uzsonnát, a rögtönzött műsorral viszont mindenki torkig lett. Várjuk ezek után a Népszabadság idei kritikáját a kamarazenei fesztiválról. Aligha fogunk csalódni...
