2013. 05. 05., vasárnap, 17:04
A helyzet közel kétezer év alatt távolról szemlélve mit sem változott: ezúttal is egy irányba néz mindenki, csakhogy a mesterséges ember tekintetét az emberséges mester helyett egy virtuális, apró csodákat kínáló készülék igézi meg.
A lakkbarna bútorokon pár hímzett terítő, meg merev mókus- és tigrisnipp porosodik. Az asztalra kristálypoharak és ezüst eszcájg kerül. Az ablakon a szomszéd háztömb villódzó készülékeinek bizarr fényei szűrődnek be, s tévére emlékeztetnek a kiaggatott képkeretek, illetve a drapp tapéta téglalap alakú mintái is. Persze nem csak e motívumok idézik a hatvanas évek legvégének népszerű, árammal etetett társalkodóját, a tekinteteket mágnesként vonzó, állandó beszédtémát biztosító televíziót. A színpad közepére helyezett, a nézőtérnek a hátát mutató kibelezett készülék – tetején porcelán szarvas bőg – már az előadás kezdete előtt meghatározza a játéktér fő erővonalát.
Amennyiben persze színpadról beszélhetünk, a színházba érkező ugyanis egy fehér vászonra vetített hatalmas monoszkóppal találja magát szemben, ami azt az ajánlatot teszi a nézőnek egyből, hogy fogadja el a játékteret hatalmas képernyőként. Így jobban érthető tán, hogy az első blikkre kisrealistának festő díszlet éppannyira abszurd, mint az Adáshiba cselekménnyé alig összeálló, egymás mellett elsüvítő kakofón monológfutamai. S az alaposan kidolgozott környezet kis híján a történet tökéletes helyszínévé is válik.
Az (elő)adás elejétől fogva kukkolónak érzem magam. Voyeurnek, aki a színen megjelenő megszállott tévénézők valóságshowját figyeli, míg azok mást sem tesznek, csak a televíziót bámulják. S tűnjön bármennyire is eretnek gondolatnak, az okostelefonok megosztott magányának korszakából mégiscsak nosztalgiával gondolok a tévéérára. A műsorok elvégre eltérítettek, vagy kisiklattak ugyan néhány beszélgetést, de témát is adtak a visszataláláshoz. Ez utóbbira a tenyérben szorongatott kütyüktől már nem lehet számítani. De elkalandoztam.
Térjünk vissza az előadáshoz. Lukács evangéliumában azt olvassuk, amikor Jézus a zsinagógában olvasásra jelentkezett, minden szem rá szegeződött. Szakonyi Károly komédiája mintha ezt a pillanatot forgatná ki, ezt szabná a Holdséta korának valóságához. A helyzet közel kétezer év alatt távolról szemlélve mit sem változott: ezúttal is egy irányba néz mindenki, csakhogy a mesterséges ember tekintetét az emberséges mester helyett egy virtuális, apró csodákat kínáló készülék igézi meg. Ellazítja ugyan, de el is szakítja a valóságtól és immunissá teszi örömre, nehézségre, csodára egyaránt. Aki nézi, észre sem veszi, hogy széthulló családját csak ideig-óráig tartja még egyben a műsor, de az sem tűnik fel neki, hogy maga Krisztus bérel nála szobát.
Funtek Frigyes rendezése érzékenyen jeleníti meg ezt a kábult tompultságot, s pontos látleletét adja az atomjaira hullott Bódog család örömtelen ünnepnapjainak. A családfőt megformáló Spindler Béla önigazoló és önismétlő házsártos háziúr, vakságról prédikáló világtalan, a nemtörődömség fölött ítélkező érzéketlen hózentrógerhős, a magát egyedinek gondoló középszer sorozatgyártott szobra.
Takács Katalin Bódognéja ura mellett megfáradt ásítozó-bóbiskoló háziasszony, Hüse Csaba Döncije maszekoláson morfondírozó, óvatos karrierista szocialista, Nyári Szilvia Sacija csacska kirakatbaba. Mészáros Sára Vandaként kezdetben csípős nyelvű cinikus, pökhendi jégkirálynő, aztán egyszeriben rajongó fruskává lesz, noha megváltozása nem túl motivált. Emberfi szerepében Váncsa Gábor csendes és túlontúl udvarias, afféle megtört Megváltó, aki kadarkát varázsol ugyan a szódásszifonba, de a krimit meg sem próbálja túlkiabálni. Elbukása mégsem teljes, a csillogó tekintetű Imrusnak (Marofka Mátyás) végtére is képes felnyitni a szemét. Pár sorral fentebb azt írtam, a díszlet szinte tökéletes.
Az eredetileg stúdióba készült előadás ugyanis érzésem szerint széles vásznon – azaz nagyszínpadon – nem képes olyan erővel hatni, mint egy intimebb közegben. A szellős játéktérről épp a háziasított klausztrofóbia, a levegőtlenség – vagy, ahogy Vanda mondja egy helyütt: az akváriumjelleg – hiányzik. A kisképernyő diszkrét bája.
