2013. 02. 10., vasárnap, 07:12
Cigánytábor (nagybetűvel, névelő nélkül) a világnak egy kicsiny, nemlétező szeglete. Földrajzi értelemben legalábbis. Cigánytábor ugyanis egy mítoszokkal, babonákkal teli, elsüllyedt Atlantisz. Vass Norbert kritikája.
A gyermeki fantázia meséskönyvek lapjain lakó kincses szigete. Cigánytábor egy örökké forgó, mégis soha el nem mozduló ringlispíl. Aprócska hajlék, amelyben egy födél alatt él egyenes tekintet és minden törvényt áthágó vakmerőség. Út menti mulató, ahol ugyanolyan harsány a gyász, mint a duhajkodás. Cigánytábor egy széles karimájú, fekete kalap, amely a fellegeket nem űzi ugyan el, de emlékeztet az esőre mindig, s így talán az elázástól mégis megóv.
Apropó, kalap. Mi mindent jelent a Cigánytábor az égbe megy című előadás színpadát szervező hatalmas kalap? Vesztőhelyet és kocsmát, gyóntatófülkét és bűntanyát, kockaköves főteret és friss fűvel dús legelőt. Zsiványok fészkét és otthonos kalyibát, templomharangot és akasztófa-ácsolatot, rejtekhelyet és börtönt. Meg a mi világunkat az égtől elválasztó tengelyt is.
Szőcs Artur a befogadók rácsodálkozó, kisgyermeki kreativitására épít. A rendező játékosan stilizált balladája Tim Burton gótikus rémtörténeteit, illetve Michel Gondry aranyszívű, celluloidra írt szerelmi vallomásait juttatja eszünkbe. Az előadás megidézi persze Kusturica balkáni karneválját is, legközelebbi rokonságban azonban véleményem szerint Hajdu Szabolcs filmjeinek mágikus realizmusával áll. Nem meglepő tán, hogy a mozgalmas képekhez és a klipszerű koreográfiához elsősorban mozgóképes párhuzamokat társítok.
A rendező mindazonáltal koherens, egyedi és egységes színpadi világgá gyúrta az imént felsorolt – feltételezett – hatásokból építkező vízióját. Sőt, az előadás a romantika legnagyobbjaira – Goethére, Byronra, Kleistre – is kikacsint. Ám ezek az epizódok nem érik be annyival, hogy a XIX. század első felében virágzó korstílus hommage-ává avassák a Cigánytábort, hanem egy sokkal nagyobb cél, a szép – korunkból meglehetősen kikopott – esztétikumának rehabilitálása érdekében szervesülnek a játék szövetébe. Sikerrel.
A sikerért sokat tesznek a Somogy Táncegyüttes táncosai, valamint a Söndörgő Együttes muzsikusai is. Az előadást felvezető, az annak világára ráhangoló minikoncertet is prezentáló zenészek olykor vászon mögötti árnyakká, máskor meg színről színre látszó, sőt a párbeszédekbe is bele-beleszóló, a játszókkal feleselő, ezért a fikció terén belülre kerülő karakterekké lényegülnek át. Dallamaik végigvezetnek a cselekményen, ifjabb Zsuráfszky Zoltán ötletes táncbetéteivel kiegészülve pedig színes audiovizuális kavalkáddá állnak össze.
Méltatlanul kevés helyem maradt a színészek méltatására. Holott egytől egyig egyéniséggel öltöztetik fel az általuk megformált archetipikus, mondai figurákat. Ízt visznek a szilaj hős, a hallgatag, szigorú apa, a tüzes szépség, a vakmerő, a betoji és a tamáskodó bűntárs, a vén vajákos, vagy az integrálódni próbáló hódító karakterébe.
Biztos lesznek, akik aktuálpolitikai áthallások után kutatnak a Cigánytábor az égbe megy kapcsán, és bizonnyal találnak is majd ilyesmiket. Számomra fontosabb ennél, hogy az előadás játékosan beszél a meséről és hitelesen a hitelességről. S hogy miről is szól voltaképpen a Cigánytábor az égbe megy? Egyebek mellett – azt hiszem – a végzet névre hallgató, kikerülhetetlen paradoxonról. Vagy, Önök hogy neveznék azt a képtelen helyzetet, ha egy gyönyörű, makacs lány egy szép napon épp a legnagyobb lótolvaj szívét rabolja el?
