2012. 05. 16., szerda, 05:58
A Csiky Gergely Színházban április végén mutatták be Schwajda György: A szent család című komédiáját, amelynek főszerepében Lázár Katit láthatja a kaposvári közönség.
A Kossuth-díjas színművésznővel az előadás kapcsán neheztelésről, vádról, varjúszerűségről, valamint türelemről, kíváncsiságról, érdekeink feladásáról, és az otthon erejéről beszélgettünk.
- Bár díszletei, jelmezei, kellékei, és szövege is a késő Kádár-kor miliőjébe helyezik A szent család cselekményét, mégis azt gondolom: az előadás, amikor a családon belüli kötélhúzásokról szól, időtlen konfliktusokról beszél. Ön szerint létezik, vagy létezett valaha „Szent család”?
- Ha van is, biztosan nem így hívják, hisz voltaképpen egy normális, egészséges családot is szentnek kellene neveznünk. Akiket a színpadon látunk, egyáltalán nem szentek, közöttük valami rég elromlott. Azért is mehetett tönkre az ő közösségük, mert a kislánynak – aki a darabban öregasszony már, négy felnőtt gyerek anyja – hiányzott az életéből a szeretés-minta. Hiába vágyik hát rá, hogy megmutassa, milyen szeretetet adni és szeretetet kapni, a benne összegyűlt fájdalom miatt egyszerűen nem képes rá. És ezt a nőt nem gyűlölöm ezért. Megértem, minden porcikájában.
- Nézőként nem volt könnyű szeretni őt. Eteti az egerét, a családját viszont mérgezi. Úgy éreztem, felcserélődtek a normák az életében. Vajon magát tudja még szeretni egy ilyen asszony?
- Nem tudom pontosan, hogy egy hozzá hasonló anya miért viselkedik így a gyerekeivel. A házunkban lakott egy néni, aki folyton-folyvást csak bántott, szidott, gyűlölt. Teljesen indokolatlanul méghozzá. Azt hiszem, ez csak a jéghegy csúcsa. Olyan hozott indulatok törnek ki ilyenkor, amikről nekünk fogalmunk sincs. Jófejnek, tisztességesnek, emberinek kellene lennünk, s a saját érdekeinket elengedni.
- A szent család anyafigurája képtelen erre. Az előadásban szinte végig a maga igazát mondja, pöröl a világgal. Számomra azonban a morgolódásainál is többet mondtak a csendek. Azok a pillanatok, amikor az öregasszony magára marad, pakolgat, járkál fel-alá. Ilyenkor vajon belátja, hogy rossz úton halad, vagy számára elvesztek már az irányok is?
- Szerintem nem látja be. Akkor ugyanis meg kellene változnia, azt viszont nem szívesen tenné. A neheztelés és a vád elvégre mankót jelenthet egy egész életen át. Ettől lesznek az öregasszonyok magányosak, kegyetlenek, ingerültek és varjúszerűek. Nem merik megérteni a másikat, mert harag van a szívükben. De hát nehéz haragudni rájuk, hisz az érzésekhez leckét sem igen kapunk. Szinte meghülyít minket a tudat, hogy jól kell járnunk, különben végünk van. Pedig inkább jót kéne tennünk.
- Hol kaphatunk leckét? A mintáinkat mégiscsak otthonról hozzuk. Kíváncsi vagyok, művésznő számára van-e olyan tulajdonság, erény, amit a családjától kapott, és ami elkísérte, segíteti az életben?
- Én Nagyváradon születtem. Édesanyám családja Budapesten lakott, apám szülei pedig nem éltek már, szóval hárman voltunk. Nagy szeretetben. A legjobbat akarták nekem, szinte a falatot is megrágták helyettem. De hát ki ne akarná a legjobbat a gyerekének? Apámat a szerénység jellemezte, közben meg mindig igényes volt, és sohasem hazudott. Azt mondogatta: egyetlen -izmus van, a humanizmus, és az életünk tényleg nem a pénz körüli cirkuszról szólt. Sokkal többről, sokkal tartalmasabb volt ennél. Nehéz ezt szavakba önteni, de otthon volt valami erő, ami a mai napig tart bennem.
Egy normális, egészséges családot is szentnek kellene neveznünk.
- Egy családról még beszélnünk kell, hiszen A szent család bemutatása Schwajda Györgynek is emléket állít, az előadást ráadásul az egykori kaposvári direktor fia, Schwajda Gergő rendezte. Adott-e mindez bármiféle többletet a próbák során?
- Gergőnek ez volt az első rendezése. Megszerettem őt. Tisztelem az alázatát, a türelmét, a kíváncsiságát, és a megértését. Hagyott dolgozni, és ezért hálás vagyok neki. Persze az apukáját, Schwajda Gyurit is ismerem, méghozzá a szolnoki színházból, ahol dramaturg volt annak idején. Egyébként halálának éppen a második évfordulóján mutattuk be A szent családot. Kár, hogy már nem él.
- Azt mondja nehéz. A Nehéz című darabban ugyancsak egy idős anyát alakít, aki némán nézi végig fia pusztulását, míg A szent család anyafigurája szavaival, fortyogó mérgével teszi tönkre családját. A magányt, a lemondást ki lehet tehát fejezni szavakkal és tettekkel is. De vajon mi szükséges a szeretethez?
- Túl sokat beszélünk a szeretetről. Hagyni kell inkább, és megérteni a dolgokat. Türelemmel figyelni, félelem nélkül élni. Akkor aztán megérkezik a szeretet. De hát mindenkinek magának kell rátalálnia. És bizony, nehéz ez is.
