2012. 03. 19., hétfő, 18:59
Kaposváron ismerkedett meg a kémia szépségeivel, az alapokat a Táncsics Mihály Gimnáziumban sajátította el. Munkásságát a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából Széchenyi-díjjal ismerték el. Dr. Kollár Lászlóval beszélgettünk.
Kémiát oktatóként nyilván szeretnie kell a tantárgyat. Hogyan és mikor alakult ki önnél a kémia iránti kötődés?
Már általános iskolában megszerettem a kémiát, de a középiskolában, a Táncsics gimnáziumban döntöttem el véglegesen, hogy ezen a pályán szeretnék továbbtanulni. Szép eredményeket értem el a kémiai tanulmányi versenyeken, ez csak megerősített ebbéli hitemben.
Gondolom, iskolásként meghatározóak voltak a tanáraitól kapott alapok is.
Így igaz, remekül támaszkodhattam arra a tudásra, amit középiskolából vittem magammal tovább, külön is kiemelném Szántó László tanár urat, valamint volt osztályfőnökömet, Gál Józsefné tanárnőt.
Már említette, hogy Kaposvárról indult el a pécsi kémiai tanszék felé vezető úton. Kérem, meséljen a somogyi megyeszékhelyen töltött diákévekről!
Kitűnően éreztem magam Kaposváron, az itt töltött gyermek- és fiatalkori évek meghatározóak voltak egész életemben. Az imént már beszéltem a tanáraimról, ám legalább ilyen szeretettel emlékszem vissza volt osztálytársaimra is. Nem túlzás azt mondani – és ez nem egyfajta „öreges visszatekintés” -, hogy rendkívül jó képességű osztály volt a miénk a gimnáziumban, ezt később a felvételi eredmények is megerősítették. Jogászok, történészek, gazdasági szakemberek is kikerültek közülünk, rendkívül nyitott, változatos érdeklődésű társaság volt a miénk. Az osztályunk igen művelt, olvasott volt, és nyitott az újra, ezt azért hiányolom a mai fiatalságból.
Sokaknak nem kifejezett kedvence a kémia, és egyáltalán, a reáltárgyak. Ön szerint hogy lehet ezeket közelebb hozni a diáksághoz?
| Dr. Kollár László |
|
1955-ben született Kaposváron. A Táncsics Mihály Gimnáziumban érettségizett. A Veszprémi Vegyipari Egyetemen szerzett vegyészmérnöki diplomát, 1979-ben. |
Most nehezet kérdezett… Nincsenek biztos tippjeim, a Széchenyi-díjjal nem adtak jogosítványt arra, hogy mindenre tudjam a pontos választ. Amit roppant fontosnak tartok, az a tanár személyisége, ez egyébként vonatkozik egyetemi oktatóra és általános, valamint középiskolai tanárra egyaránt. Alapvető – és ez minden tantárgyra igaz -, hogy a kisdiákot már alsó tagozatban megragadja a tanító néni és bácsi személyisége. Amikor a tanuló, hallgató figyelme az enyém, már nyert ügyem van. A probléma azonban ott kezdődik, hogy nagyon sok kollégám már korán feladja ezt a harcot. Azt fontos megjegyezni, hogy a reáltárgyaknak sajnos elég rossz a társadalmi megítélése, ezeket tanulni kell, valamint szükséges egy kis kreativitás is hozzá. No és persze szorgalom, szorgalom és szorgalom.
Az elméleti vagy gyakorlati típusú kémia áll közelebb önhöz?
Kezdjük ott, hogy az alkalmazott kémiai kutatásokat sem lehet úgy támogatni, hogy az alapok nincsenek rendben. A felfedező kutatások támogatása alapvető fontosságú, például egy új gyógyszer kifejlesztéséhez is sok és bonyolult kutatási háttér szükséges. Kérdésére visszatérve, hozzám a szerves és a szervetlen kémia határterülete áll közel, ezen a téren is oktatok.
Hogyan élte meg, amikor megtudta, hogy Széchenyi-díjat vehet át, illetve mit érzett az elismerés átvételekor?
Ennek azért voltak előzményei, a jelölési folyamat már csaknem egy éve elindult, és több bizottságon is keresztülment, így nem ért váratlanul, amikor megkaptam az értesítést. Óriási megtiszteltetésnek tartom, hogy idén én is a kiválasztottak között voltam. Ami a konkrét pillanatot illeti, egy rendkívül összetett, torokszorító és kellemes érzés. Nem mindegy viszont, hogy kivel osztja meg a hírt az ember: édesanyjával, egykori mestereivel, vagy tanítványaival, mindegyik esetben más-más érzelmek tolulnak fel. Összegzésképp elmondhatom: megható és felemelő volt megélni.
