2012. 03. 04., vasárnap, 14:56
A IV. Henrik egyike Shakespeare legrealisztikusabb királydrámáinak. A mindenkori hatalomért harcoló, és a kezükhöz tapadó vért igazolni kívánó kiváltságos érdekcsoportok küzdelméről szól. Kortalan remekmű.
A darabnak ugyan a gondterhelt, tipródó, idős uralkodó a címszereplője, főhőse azonban a léha trónörökös, az éjszakai bagolyból egyszeriben oroszlánná váló tékozló fiú, Harry herceg. A vasak és vértek komolyságát a szerző jó érzékkel adagolt humoros betétekkel üdíti, így a színdarabnak köszönhetjük a Shakespeare-univerzum egyik legkedélyesebb figuráját, Falstaffot is. A IV. Henrik akkor működik igazán jól, ha az ellentétes nézőpontok tűpontos ábrázolásán túl a tragikus és komikus részek közti egyensúlyt is megleli. Nem csekély feladat, pont ettől szép.
Izgalmas, mély színpadkép fogad. Igéző tér. Fémesen rideg, mégis lidérces. Elhagyott raktárépületnek, romos katedrálisnak is nézhetjük. De pillanatok alatt királyi trónteremmé, lázadók tanyájává, koszos kocsmabelsővé, sötét rengeteggé változik, miközben végig változatlan marad. Az előadás alatt csínytevések és hőstettek, zendülések és párviadalok idéződnek itt meg. A felsejlő, időtlen múlt alakjai először mintha kísértetekként derengenének fel, aztán varázsütésre megelevenedik a füsttel-köddel színre lépő arcképcsarnok. Az igazi varázslat viszont az, hogy a játszók egyszerre tudnak valódi létezők lenni és Shakespeare-alakok maradni. Gyönyörű jelmezbe öltözött, kortól mégis független, hiteles hangú, büszke arisztokraták. Amennyiben értékként fogadjuk el, hogy a hatalomért küzdenek, attól fogva mindnyájuknak igazat kell adnunk.
A IV. Henik férfidarab. Tim Carroll rendező azonban érzékenyen csempész előadásába női hangokat. A királypártiak Mária-éneket dúdolnak, az összeesküvők asszonyai pedig walesi dallamokkal indítják harcba a daliákat. A két dal az ellenlábasok emelkedettsége mellett a köztük lévő egyenlőségre is utal. Lássuk hát, kik a hadban állók.
Fándly Csaba Hővére lángoló szemű bikaborjú, harcért hevülő bajnok, tettre kész Terminátor. Konok és önfejű, alig lát túl a harcmező határán, páncélingéről minden meggyőző szó lepattan. És épp ezért sebezhető. Kovács Krisztián Harry hercege ellenben mindenkinél legalább két lépéssel előbbre jár. Furfangos csaló, megtérését a nézőnek előre kifecsegő, társai előtt viszont titkolózó, csak látszólag cimboráló, valójában végtelenül magára maradó trónörökös. A korhelykedést is afféle letudnivaló előjátékként játssza. Mindketten magukra utaltan, légüres térben mozognak. Hővér fatalizmusa, Harry származása okán.
Kovács Zsolt gond nélkül hozza a meggyötört, mégis méltóságos, Isten kegyelméből uralkodó, küldetéses királyt. A rend első számú letéteményesét, aki kizárólag az országlás szemszögéből vizsgál mindent. Ha dühös, Anglia miatt gyúl haragra, ha meghatódik, annak ugyancsak a Szigetország jövője az oka. Kovács fegyelmezetten tartja mederben előkelő játékát, teret engedve így az ifjak vetélkedésének, no meg Falstaffnak.
Egy XVII. századi irat szerint az Erzsébet-kori színházban az inasok is abbahagyták a dióropogtatást, amikor színre lépett Falstaff. Ma már konszolidáltabb a publikum, ám a Czintos József formálta figurának első pillanattól fogva csüng a szavain a közönség. Derűsen lessük arcjátékát, jólesőn sétálunk be vele a kelepcékbe, és kacagva próbáljuk kisegíteni a maga ásta mélyből. Czintos, ha színen van, megkapó harsányságával, ziháló szuszogásával, széles gesztusaival valósággal megdönti a színpadot, ám a józan rendezésnek hála az előadás egészét nem uralja el.
A IV. Henrik kiemelkedik az idei év nagyszínpadi bemutatói közül. Mulatságos és dermesztő, súlyos és játékos, megidézett és életszerű. Választékosan szervezi rendbe a hangok anarchiáját.
