2012. 03. 04., vasárnap, 06:00
A magyarság eredeti névadási rendszerében a név jelentése szoros kapcsolatban volt az elnevezett személlyel. Éppen ezért ebben az időben az ilyenféle tulajdonnevek még nem öröklődtek, hanem az egyén halála után megszűntek.
A születéskor kapott név csak ritkán maradt meg az egyén egész életére, többnyire 12–16 éves korban, leginkább a fiúk esetében, kicserélték. Ekkor ugyanis már kialakultak az egyén jellemző külső és belső tulajdonságai, amelyek alapján megkülönböztethették (pl. Vörös, Csipa, Sánta, Hazug, Munkás stb.). A magyarság eredeti személynévadásának a következő főbb típusai voltak (a példákat a mai nyelvre átírt formában közöljük):
1. A születés körülményeire utaló nevek (Szombatka, Karácsony, Látomás, Hatos ‘hatodik’), 2. Kívánságnevek (Bátor, Erő, Boldog, Jólány, Aranka, Gyöngy) 3. Leíró nevek (a külső tulajdonságok közvetlen vagy metaforikus megnevezése): Balog, Szőke, Finta ‘fitos orrú’, Farkas, Rigó. Csak felnőttnek adták a következőket: Szakáll, Csorba ‘hiányos fogú’, Buta, Nemhű, Szerető (női név). 4. Foglalkozásnevek (Erdős, Dobos, Szekeres), 5. Bizonyos néphez, etnikumhoz tartozás (Besenyő, Bulgár, Székely, Tatár, Horvát stb.), 6. Óvónevek, amelyek a rossz szellemeket kívánták megtéveszteni (Nemvagy, Mavagy, Nemél, Haláldi, Nevetlen stb.).
Ez a kor még egyelemű neveket használ, de az egyházi eredetű nevek elterjedésével a magyar személynévadásban rendszerváltás következett be. A keresztségi neveknek ugyanis nem volt a magyarban közszói jelentésük, tehát az elnevezett egyént már nem jellemezték, hanem pusztán csak azonosították. Korábban a nevek választási lehetősége korlátlan volt, most viszont az egyházi eredetű neveket egy viszonylag szűk körű névanyagból (általában a Biblia nevei közül) emelték ki.
Folytatjuk.
