2015. 12. 03., csütörtök, 10:37
Fájdalom, bosszankodás, várakozás, sokaknak ez jut eszébe a sürgősségi osztály hallatán. Valójában mi zajlik a tejüveg mögött, ahova a súlyos betegséggel, sérüléssel érkezők kerülnek? Vörös Andrea: Készenlétben című cikksorozatában most azt mutatja be, hogy hogyan zajlik egy nap a kaposvári sürgősségi betegellátó centrumban.
Fájdalom, bosszankodás, várakozás, még több fájdalom, még több bosszankodás, még több várakozás. Sokaknak ez jut eszébe a sürgősségi osztály hallatán. Én fájdalom és bosszankodás nélkül várakoztam a betegekkel, hogy lássam hogyan zajlik egy nap a sürgősségi betegellátó osztályon. Voltam már egy picit mentő, légimentő és gyermekmentő is. Vonultam esetekhez, láttam, hogyan zajlik a helyszíni ellátás és nem egyszer adtunk át beteget a kórházban. De mindig is kíváncsi voltam, valójában mi zajlik a tejüveg mögött, a sürgősségi osztály azon részlegén, ahova a súlyos betegséggel, sérüléssel érkezők kerülnek. Sorozatom folytatásaként végre betekinthettem a kaposvári sürgősségi betegellátó centrum kulisszái mögé.
Megérkeztem a következő műszakra a kaposvári kórház sürgősségi osztályára. Mint az előző nap, most is azzal kezdtem, hogy végigjártam mindegyik részét a sürgősségi betegellátó centrumnak. Látszólag nyugalom volt, de a részleg hátsó, megfigyelő helyiségében erősen fulladó idős hölgy körül koszorúként álltak a kék ruhások. Egyik a beteg arcához fogta a lélegeztető maszkot, a másik a ballont nyomta, a harmadik a gyógyszert adta az orvosnak, aki a kanülbe adagolta azt, az ötödik az infúziót tartotta. A beteg szaturációja, azaz a vérében lévő oxigén mennyisége nagyon kevés volt, a műszer folyamatosan csipogott, a beteg kapálózott, szerette volna levenni a maszkot. A levegőért kapkodott, kétségbeesett volt, de igyekeztek megnyugtatni és szerencsére hamar sikerült az állapotán is javítani.
Eközben a gyermek részlegre egy epilepszia rohammal küzdő tíz hónapos csecsemőt hoztak a mentők. A vizsgálóban éppen egy iskolás fiút nézett a doktornő, aki ebéd közben egyszer csak hanyatt esett a székről, de már a vizsgálatra várt egy fejét beütött kisgyerek is. Így itt maradtam és figyeltem. Füves cigit szívott diáklány, kiszáradás határán lévő csecsemő, hasfájós, hányó, lázas gyerekek, sorra érkeztek a betegek. A doktornő a lehető legalaposabban igyekezett mindegyiket megvizsgálni, a nővérek a lehető legóvatosabban vért venni, de nagyon szomorú volt látni, hogy milyen kis dolgokon múlik az, hogy valaki a kórházba jut. Sajnos nem egyszer éreztem, hogy a szülői figyelmetlenség, vagy hanyagság vezetett oda, hogy az a kisgyerek most torkaszakadtából sír a szükségszerű vérvétel miatt.
Amikor a gyermek részlegen már nem volt várakozó, átmentem a sokktalanítóba, de ott sem volt beteg. Így a triázs pult felé vettem az irányt, hogy a járó betegek iránt érdeklődjek. A pulthoz értem éppen, amikor az aulán átszaladt valaki és egy biztonsági őr utána szaladt. Kinéztem az utcára és láttam, hogy a földön egy kamasz fiú fekszik, hozzá siettek mindketten. A mellettem álló orvoshoz fordultam, hogy valaki rosszul van az utcán, de be sem fejeztem a mondatom, már szaladt is a kijárat felé. Én sem gondolkoztam többet, mint ő, bár közterületen már nem a kórházi dolgozók az illetékesek, emberéletről volt szó és ez mindennél fontosabb. Miközben a mentőket vártuk, a fiú lassan magához tért és beszélni is tudott. Látszott, hogy tudatmódosító szert használt, ezt később el is mondta. A kórházi ellátása után láttam, amikor az édesanyja megérkezett és kérdőre vonta. Vajon hogyan lehet szülőként megóvni ezektől a divatdrogoktól a gyermekeinket? Erre a kérdésre kerestem a választ, de közben a feladatomra koncentrálva, visszatértem a triázs pulthoz.
Derékfájdalommal, előrehajló testtartással, lassan lépkedve érkezett a következő férfi beteg a feleségével. A rendszerben látszódott, hogy nem először érkezik ezzel a panasszal a kórházba. A váróban vizsgálatra és eredményre várók is voltak szép számmal. Egy fiatal pár női tagja éppen látványosan mérgelődött az orvosra várva. A derék fájdalommal járó esetek jelentős része pont azok közé tartozik, amivel először a háziorvoshoz kellene elmenni, nem a sürgősségi osztályra. A várakozók között most is voltak szép számmal olyan betegek, akik sokkal hamarabb végeztek volna a háziorvosnál, vagy az orvosi ügyeleten. A két vizsgálóban szünet nélkül dolgoztak a fiatal orvosok. Először kikérdezték a betegeket és rögzítették a gépben az anamnézist, majd megvizsgálták őket. A váró lassan kiürült.
A délután szokatlan nyugalomban telt el, közeledett a műszak vége. Nagyon elfáradtam annak ellenére, hogy gyakorlatilag nem tettem mást, csak részlegről részlegre mentem és figyeltem. A szomorú emberi sorsokon felülemelkedni és empatikusnak, de mégis kívülállónak maradni nagyon nehéz. Nekem ez csak pár nap, de az itt dolgozóknak ezek a mindennapok.
A sokktalanítóban ültem a nővérpultnál, szerintem a nap folyamán először ültem le pár percre, amikor az üvegajtón kívül zajra lettem figyelmes. Pillanatokon belül erős kopogás hallatszott. A tejüveg ajtó kintről kártyával, vagy bentről egy gombbal nyitható. A doktornő odaszaladt megnyomni az ajtónyitót, én közben felálltam és kiléptem a pult mögül.
Kettényílt az ajtó és a szemem elé tárult egy filmjelenet. Egy jelent a Vészhelyzetből. Négy kétségbeesett arcú ember, szélsebesen tolt be egy hordágyat az idős beteggel. A beteg mellett az ágyon térdelt egy fiatal orvos, aki rendületlenül nyomta a mellkasát. Elhúztam a vizsgáló függönyét, ahol az előző beteg adminisztrációját végezte a másik orvos. Rám nézett, én pedig csak annyit mondtam, gyere gyorsan. A hordágyat betolták a vizsgálóba, én a sarokba húzódtam, mert háromszor annyian voltunk a helyiségben, mint lenni szoktunk egy átlagos ellátás során. Újraélesztés, már megint. A halál szele keringett a levegőben, már megint.
Információhiányban voltak az orvosok, a betegről semmit sem tudtak, csak annyit, hogy a váróban összeesett, de mindenki tette a dolgát. Mellkas kompresszió, emeltszintű légút biztosítás, monitorra csatlakoztatás, a szokott lépések ilyen esetben, amit már láttam többször. Csak néztem némán és a kimenetel kilátástalansága volt bennem. Húsz perc után a kimenetel már ismert volt, de a kilátástalanság érzése bennem maradt.
A nővérek levették a monitor csatlakozóit, kihúzták a lélegeztetéshez behelyezett csövet. Én továbbra is a sarokban álltam és az arcokat néztem. Csendben tette mindenki a dolgát. Tovább, ahogyan tenniük kell. Elindultam az öltöző felé a fotós táskával a vállamon. A táska az elmúlt fél órában a vállamon pihent. Nem tudtam fotózni, most nem. Ezek az emberek, az ideiglenes kollégáim, embereket gyógyítanak, embereket mentenek meg, de néha el is veszítenek egy életet. Mint a mai napon. Lehet rájuk haragudni, ha hosszasan kell várakozni a sürgősségi betegellátó osztályon, lehet őket szidalmazni. De csak egy napra kellene felvenni a kék ruhát és állni a sarokban némán a munkájukat figyelve. Csak egyszer kellene.
A sorozat többi részét ide kattintva olvashatja.
