2025. 05. 30., péntek, 02:27
Ezen a sebes sodrású folyón egy pedagóguscsapat csónakja könnyen felborulhat, ha a kapitány figyelme egy percre is lankad – véli Bekesné Porczió Margit, a 150 éves, most jubiláló toponári óvoda igazgatója. – Jelmondatommá vált, hogy egy hajóban evezünk. Én is csak egy evezős vagyok a többiek közül, de talán kicsit jobban ismerem már a folyót, a szélirányt, és hogy merre tartson az a bizonyos csónak – mondja a Brunszvik Teréz- és Bonis Bona-díjas óvodavezető.
– Most merre tart az a bizonyos csónak? Betört az ovikba is az okostelefonok világa, azon nézik már otthon a mesét; máshol a bérezésre panaszkodnak, vagy éppen a szegregációra.
– Az ön által említettekre egyetlen valódi orvosság létezik: a jól működő közösség csapatmunkája. Én is a közösségépítéssel kezdtem, amikor közel negyven éve rám bízták a toponári óvoda vezetését. Olyan sikeres volt ez a munka, hogy már az első években elnyertük az országos Családbarát Óvoda címet, amit nemrég – ugyan más néven – újra nekünk ítéltek. Minden valamirevaló vezetőnek van egy hivatás- és munkaprogramja, amit én szívvel-lélekkel, példamutatással igyekszem megvalósítani. A mai napig a gyermek, a szülő és az óvónő harmonikus együttműködése vezérel, éppen a gyermekek érdekében.
A nevelési elveinknél a hagyomány és a művészeti nevelés jól ötvöződött a tehetséggondozással, méghozzá tehetségműhelyeken keresztül. Több mint húsz éve lettünk az ország első művészeti bázisóvodája – ezt a programot azóta sok helyen átvették, s ez szerencsésen meghatározta az utunkat.
– Miért kezdeményezte, hogy a toponári óvodát Festetics Karolináról nevezzék el?
– Emlékszem, az itt töltött első éveim során a drága emlékezetű Lóth József toponári esperes áthozta az alapító okiratot, és előkerült Festetics Dénesné Zichy Karolina fényképe és életrajza is. Felkiáltottam: „Úristen! Egy ilyen bámulatosan szép és okos nő, aki több nyelven társalgott, a kastély remek könyvtárában pallérozódott, ráadásul Széchenyi István – a legnagyobb magyar – nevelt lánya volt, mit tudott tenni az elmaradott Magyarország egy kicsinyke szegletében?” Az ő válasza ennyi volt: óvodát kell alapítani. A jövő nemzedékébe kell befektetni, hogy Magyarország egyről kettőre jusson. Zárdaóvodát épített, csodálatos játszókertet hozott létre, és a bécsi Isteni Szeretet Leányai kongregáció magyar „szekciójából” hívott nővéreket a cselédgyerekek nevelésére. Ez számomra a tenni akarás olyan példája, amely kifogyhatatlan erővel máig hat.
– Sokan kérdezhetik: mi a titkuk? Ön és a csapata is legalább tucatnyi díjat nyert, másrészt az óvoda jó híre távoli településekre is eljutott. Úgy hallani, vannak szülők, akik naponta 15 kilométerről hozzák ide gyermekeiket.
– Talán a legfontosabb a minőségi elkötelezettség, amely biztonságot nyújt a szülőknek: tudják, hogy családjukból egy másik jól működő „óvodai családba” viszik reggelente a gyermeküket. Ehhez a bizalomhoz fel kellett nőni, mégpedig megbízható teljesítménnyel. Nálunk naponta szó esik új, korszerű nevelési programokról, fejlesztésekről, pályázatokról, művészeti elképzelésekről, és legfőképp a tehetségműhelyek jógyakorlatairól. Csak két példát említenék: pályázatok révén több mint nyolcvanmillió forintot nyertünk, ezzel is tehermentesítve fenntartónkat. Mindig élen jártunk az országos rendezvények létrehozásában, szervezésében. Legutóbb például Áder János volt köztársasági elnök fővédnökségével rendeztünk országos Klímakonferenciát, amely fontos kérdésre reflektált: mi lesz a bolygónkkal, ahol élünk?
Személyesen pedig mint a csíksomlyói pünkösdi Mária-ünnep résztvevője különösen büszke vagyok arra, hogy kaposváriként Csíkszeredában a mi egyedi, kodályi zenei jógyakorlatunkat fogadták el az ottani óvodában.
– Járatlan úton hamarabb kibicsaklik a láb, mégis mertek nagyot álmodni?
– Igen, és ez nemcsak évszakos, hanem mindennapos jelenség a toponári óvodában. A titkunk szerintem a hitelességben és a magas színvonalú pedagógiai csapatmunkában rejlik. Szeretettel nevelünk, mintha a saját gyermekeink lennének az óvodások. Ebben a szerethető személyességben rejlik a sikerünk: azt kérjük tőlük, és úgy szeretjük őket, ahogyan saját gyermekeinktől is elvárjuk, és ahogyan őket is szeretjük. Soha nem akartunk az aluszékony sokaság részévé válni.
– Kitűnő tanulóként akár jogász, vagy – amivel kacérkodott – testnevelő tanár is lehetett volna. Miért ezt a hivatást választotta, miért lett óvónő?
– Hivatásom boldog elkötelezettje vagyok. Szerencsés ember vagyok: azt választhattam, amire a sors kijelölt. Somogyacsáról, a szülői házból indultam, ahol mindig azt hallottam: „Tanulj, kislányom.” Édesanyám minden este szépen mesélt, édesapám pedig csodálatos bölcsességgel és humorral kövezte ki előttem az utat. Az éneklés a rokoni találkozások legszebb pillanata volt, a mese pedig drága nagyanyámtól is elmaradhatatlan volt elalvás előtt. Nagyapám a szőlőhegyek világán keresztül ismertetett meg a növények, fák, madarak titkaival. A ma már eltűnőben lévő falusi élet minden szépségével együtt nőttem fel. Kecskeméten végeztem óvónőként, utána még a munka mellett három szakdiplomát szereztem, mert a folyamatos tanulás híve vagyok. Azt tartom, a tudás megerősít, nagyon fontos, használható ereje egy közösségnek. 45 éve vagyok házas, újságíró-író férjem mindenben a segítségemre volt. Azt szoktam mondani neki: „Te vagy a só a levesemben…” Leányom pedig példamutatóan vitte tovább a családban látott szorgalmat és művészeti kreativitást.
– Mi a személyes üzenete a 150 éves évfordulón? Mit tanácsol a mai óvónőknek? Önt a hivatásában milyen erkölcsi érték formálta leginkább?
– Egy szóval válaszolnék: Alázat. Így, nagybetűvel. A szántóvető ember bölcsessége szerint: „Az üres kalász magasan leng, amelyik teli van maggal, az meghajol.” Mindig alázattal végeztem a munkámat – a gyermekekért és a közösségemért, vezetőként is. Szemem előtt lebegett, amit fiatalként olvastam Németh Lászlótól:
„Szolgálni jöttünk a földre, s nem uralkodni.”
