2018. 06. 20., szerda, 16:25
Nem valamilyen aktuális kérdés, hanem egy várostörténeti szempontból érdekes pillanat adott lehetőséget mostani interjúnkra Szita Károly polgármesterrel.
Ahogyan az oldalunkon helytörténeti blogot vezető kollégánk, Nagy Zoltán a közelmúltban megírta: Szita Károly alig több mint három hónapja, március idusán döntötte meg dr. Kaposváry György rekordját, azóta ő a leghosszabb ideje hivatalban lévő kaposvári polgármester. Kíváncsiak voltunk, hogy Szita Károly tud-e egyáltalán arról, hogy „csúcstartó” lett, és persze az is érdekelt bennünket, hogyan gondol vissza az eltelt több mint két évtizedre.
Polgármester Úr! Amikor telefonon gratuláltunk, és jeleztük, hogy milyen apropóból kérünk interjút Öntől, azt válaszolta, hogy erről önmagában nincs sok értelme beszélgetni. Semmi ünneplés?
A gratulációt köszönöm most is, de tudja, nem vagyok az az ünneplős fajta. Ha jól akarja csinálni az ember, amit csinál, akkor egy pillanatra sem megy ki a fejéből, hogy mit és hogyan kellene tenni. Ha asztalos, akkor abban, ha állattartó, akkor mindig ott van a fejében a jószág, és ha polgármester, akkor a város, az utak, az épületek, a jövő, az itt élők jövője és biztonsága az első. Amúgy pedig – bár természetesen büszke vagyok a hivatalban eltöltött időre – azt vallom, hogy nem az elmúló időnek van jelentősége egy ember életében, hanem annak, hogy mit és hogyan tett. Hogy képes volt-e élni a számára megnyíló lehetőségekkel.
Rendben, akkor nézzük az Ön eddig eltelt idejét. Haladjunk négyévenként? Akkor még több idő jön ki, hiszen az önkormányzati rendszerváltáskor Ön alpolgármesterként kezdte.
Ha azt a négy év városvezetői munkát is beszámítjuk, akkor most éppen 28. éve szolgálom szülőföldemet. Akkor Szabados polgármester úr mellé még a pártok választottak meg. 1994 volt azonban az első olyan választás, amikor a kaposvári polgároktól közvetlenül kaptam a bizalmat, nekem ez a fontosabb időpont. Ám azt is kérdezte, haladjunk-e négyévenként. Azt mondom ne, nem érdemes. Várost nem lehet négy év alatt építeni, a nagy ívű fejlesztésekhez jó elképzelések, sok-sok beszélgetés és következetes munka kell. Mondok egy példát: 2004 táján minden kutatás és mérés azt mutatta, hogy a város polgárainak egyik, ha nem a legfontosabb problémája a közbiztonság helyzete. Akkor találtuk ki a „posztos rendőrök” rendszerét, vagyis azt, hogy saját rendőre, őrse legyen egy-egy városrésznek vagy nagyobb tömbnek. Meg is valósítottuk.
Aztán jöttek a közterületi kamerák…
Igen, mára eljutottunk oda, hogy az ország egyik legbiztonságosabb megyeszékhelye vagyunk, és most a kamerarendszer újabb bővítésére készülünk. Ilyen az, amikor valami nemcsak egy választási-politikai ciklus, nem négy év kérdése, hanem amikor hosszabb időre van szükség a gyümölcs beéréséhez. Vetni, és aratni. Vetni, amikor kell, és aratni, amikor lehet. Ha van elvégzett munka, akkor gyümölcs is lesz, ha azt közösen végeztük el – amint azt Kaposváron évtizedek óta tesszük –, akkor a betakarítás is közös lesz. Mi mindent így értünk el. Ezért sem szeretem, ha politikustársam – álljon bármely oldalon – saját céljai miatt szapulja ezt vagy azt a városban. Bár nyilván engem akar támadni, de mégis a közösségemet, az itt élőket bántja és üti. Mert a mi közös cselekvéseinket, álmainkat szólja le.
Régóta nem láttunk már ilyet…
Pedig volt bőven. Emlékezzen a jégcsarnok ügyére vagy a szökőkutak kérdésére! Az egyik párt állandóan azzal támadott, hogy minek építettem én fölöslegesen jégcsarnokot. Én. Mintha nem értették volna, hogy ez közös ügy, korcsolyázni a gyerekek és a szüleik fognak. Na jó, a nagyszülők is néha. Vagy a szökőkutak miatt rongyoltak nekem, hogy azok fölöslegesek, azok az én hóbortjaim. Mindegy, kiültük ezt is, ahogyan mondani szokás. Csak ostobaság támadni, becsmérelni, leszólni egy közösség eredményeit.
Mit gondol, minek köszönheti a sikerét? Úgyis kérdezhetném, mi a titka Szita Károlynak? Mit tud, hogy megválasztják?
Titok nincs. A siker pedig sosem egy emberé. Aki azt hiszi, hogy igen, az el fog bukni. Én Kaposvárnak köszönhetek mindent. Minden kaposvárinak. Azt, hogy hittek, bíztak bennem, azt, hogy társnak választottak egy hosszú, nagyon hosszú munkában, menetelésben, azt, hogy kitüntettek a figyelmükkel, ha mondtam vagy kértem valamit. Vagyis szó szerint nekik köszönhetek mindent. És látja, hamar kiderül, nem az a fontos, hogy én vagyok a leghosszabb ideje hivatalban, hanem az, hogy Kaposvár polgárai még sosem választottak ilyen hosszan egy embert a város élére. Nekem ez a megközelítés sokkal jobban tetszik, mert nem rólam szól, hanem az általam képviseltekről, az ő akaratukról és döntésükről.
Sosem akarták elcsábítani a városból?
Csábítani nem, de hívni hívtak más feladatra. Megtisztelő volt a felkérés, mégis örülök, hogy nem váltottam, hogy maradtam. Nem lettem tőle kevesebb, és sok, nagyon sok hálával tartozom, amiért nemcsak én tartottam ki Kaposvár mellett, hanem Kaposvár is mellettem.
Mondhatjuk, hogy az egész élete Kaposvárról szól?
Azért nem az egész, csak a nagyja! Van családom is, és az a legfontosabb az embernek. A nejem, a lányaim, és már ott vannak az unokák is. Isteniek! Akinek van, az tudja, minden gyermek maga a csoda. És van hitem, egyházam is. Oda is tartozom. De ha a személyes dolgokat kivesszük, akkor tényleg Kaposvárról szólt és szól az életem. De így van ezzel a tanár is. Ha lelkiismeretes, akkor nem múlik el nap, hogy ne lenne feladata a diákjaival, az osztályával. Én is így vagyok a várossal. Nem múlik el nap vagy óra, hogy ne vennék észre valamit, amin javítani vagy változtatni kell, amikor valakinek az ügyével kell foglalkozni, vagy valamilyen problémát megoldani. Polgármesternek lenni is hivatás, azaz több mint egy szakma.
És ezt hol tanítják?
Az emberek között. Ott tanítják, ott lehet elsajátítani mindent, mert róluk szól. A mi iskolapadunk ott van az utcán, a városban, az intézményekben. Azt kell megtanulni, hogy nem nagyot kell mondani, hanem nagyot kell cselekedni. Nagyot mondani ugyanis mindenki tud. Csak gyakran kiderül, hogy a nagyot mondásban elfogyott a szufla, és a cselekvésre már nem marad erő. Amire szükség van, ahhoz oda kell állni. Lapos tüdővel, remegő gatyaszárral ezt nem lehet. De ha tudja az ember, hogy a város mögötte áll a cselekedeteiben, akkor van támaszték, van levegő a hangos szóhoz, és a láb sem remeg, mert nincs miért.
Mire a legbüszkébb?
Ne kérdezzen ilyet, mert sok mindent említhetnék, a lényeget mégsem ragadnám meg. Higgye el, hogy nekem az időstorna, az újszülötteknek küldött babadoboz vagy az életfa éppoly fontos, mint a milliárdos színházfelújítás, az új sportcsarnok vagy a 67-es gyorsút. Az idős ember egészsége öröm, az újszülött a boldogság, a kisgyerek a reménység a családnak és a közösségnek. A színház a büszkeségünk, a sportcsarnok a dicsőség, a 67-es pedig egy régi álom megvalósulása. Tegyek különbséget? Rangsoroljak? Egyszerűbb, ha az eredmények elérőit említem az első helyen: én a kaposvári emberekre vagyok a legbüszkébb. És tudja, miért?
Gondolom, elmondja...
Hát hogyne! Azért, mert amit 1990 óta ez a város, ez a közösség letett az utódok asztalára, na, az biztosan Guinness-rekordba való. Saját verejtékéből, egy poros, gyakorta leszólt kisvárosból egy európai léptékkel mérve is élhető, szerethető, kedves város lett, amelynek nemcsak múltja, hanem jövője is van. Megvannak a hagyományaink, az egyházaink, a kultúránk, megvan az iparunk, amely jóval reménytelibb, mint volt bármikor. Megvan a mezőgazdaságunk, amely egyre értékesebb lesz, és inkább szól a jövőnek, mint a tegnapnak. Megvan az oktatásunk, az elemitől az egyetemig. Megvan – vagyis meglesz – a közlekedésünk: vonat, 67-es út és a belső utak rendszere. Sportban is ott vagyunk, egészségügyi ellátásunk kimagasló színvonalú a rendelőktől a megújult megyei kórházig. És ezt mind-mind kaposvári vagy zömmel kaposvári emberek csinálták végig. Ez mind az itt élők erőfeszítéseit, gondolatait, álmait, terveit, ha úgy tetszik, bölcsességét dicséri. Azt hiszem, ezt kevés város mondhatja el magáról.
Tervek?
Vannak!
