2018. 06. 16., szombat, 21:32
1958. június 16-án hajnalban a budapesti Gyűjtőfogház udvarán felakasztották, majd földbe kaparták a hatvankét éves miniszterelnököt, a kaposvári születésű Nagy Imrét, „azzal a nyilvánvaló szándékkal”, hogy nyom nélkül tüntessék el az egész 1956-os forradalmat. Nagy Imre nevét jóformán megemlíteni se volt szabad évtizedekig, negatív jelzők nélkül pedig biztosan nem. Tudni lehetett, hogy ha a kivégzett kormányfőt és több száz mártírtársát valaha rehabilitálják, az a Kádár-rendszer végét jelenti. És lőn…
Az idős politikus, aki hat évtizeddel ezelőtt távozott a földi létből, sok mindenre emlékeztethet bennünket. A most egy évszázada véget ért első világháborúra, ahol maga is harcolt; a Rákosi-korszakra, amikor először kormányra kerülve reményt nyújtott az embereknek; az 1956-os forradalomra és szabadságharcra, amelynek jelképes alakjává emelkedett; a forradalom utáni megtorlásra, amikor helytállásból példát adott; a rendszerváltozásra, amelynek a temetése vált egyik meghatározó mozzanatává.
S az, hogy a kivégzett kormányfőt összedrótozva, arccal lefelé, jeltelenül földelték el, arra hívja fel a figyelmünket, hogy milyen „eszmék és erkölcsök” jegyében született meg a Kádár-rendszer. Az 1956 októberében megdöntött, majd novemberben idegen fegyveres támadás révén restaurált kommunista hatalom évtizedeken át hasztalanul hadakozott a forradalom föléje magasodó emlékével. „1956” – és a kivégzettek emléke – kezdettől fogva összenyomva tartotta a Kádár-rendszert.
Nagy Imre a forradalom idején lépett rá arra az útra, amelyen elvbarátai közül csak nagyon kevesen tudtak végigmenni. Ő is bizonytalanul tette meg az első lépéseket, meg-megtorpanva a lehetőségek előtt. Ám az az erkölcsi tőke, amelyet a megelőző hónapokban-években felhalmozott, és ami a feléje irányuló bizalom formájában kamatozott, végül átsegítette őt a buktatókon. S az a határozottság és bátorság, amelyről a szabadságharc leverése után bizonyságot tett, az egyik forrásává vált az 1980-as évek végén bekövetkezett újjászületésnek. Nagy Imre a szabadságharcosokkal együtt fizikailag nem állíthatta meg a szovjet inváziót, de magatartásával teljes erkölcsi győzelmet aratott.
Az emberek először akkor kedvelték meg, amikor észrevették, hogy őt nem olyan fából faragták, mint a többi kommunista pártvezetőt. Első miniszterelnökségét követően, amely annyi év után először adta vissza az országnak a változás reményét, két ízben is látszólag magára maradva, elszigetelten kellett szembenéznie a totalitárius rendszerrel – azzal a hatalmi gépezettel, amelynek korábban maga is része volt. Azonban sem a forradalom előtti másfél évben, sem a leveretést követő lidércnyomásos hónapokban nem érezhette magát egyedül. Nemcsak abban lehetett biztos, hogy Kádárékkal szemben neki van igaza, hanem abban is, hogy az emberek nagy többsége mögötte áll. Így dacolhatott azzal a rezsimmel, amely mint idegen testet, kilökte magából őt, az egyetlen kommunista vezetőt, aki nem gyűlöletet és elkeseredést hagyott maga után.
A legnagyobb erő valószínűleg ahhoz kell, hogy az ember saját magát tudja megváltoztatni, bár az érdekei mást diktálnak. Nagy Imre nem abban nyújtott kiemelkedőt, hogy végül el tudta fogadni a forradalom és szabadságharc célkitűzéseit, hanem abban, hogy ehhez az új meggyőződéséhez a bitófa árnyékában is ragaszkodott. Nem hagyta magát megtörni, pedig már beteg öregember volt. Olyan öregember, aki pontosan tudta – valószínűleg pontosabban, mint a százával halálra ítélt pesti srácok –, hogy mi vár rá Kádár szép, új börtönvilágában. Nem lehettek illúziói, hiszen megjárta a Szovjetuniót – és jól ismerte „ezeket”. Mégsem tett kísérletet arra, sem az ellene folytatott koncepciós perben, sem korábban, hogy elvfeladás árán megmentse az életét; a vádakat végig tagadta, a bíróságnak még az illetékességét sem ismerte el, kegyelmet nem kért. Így esett, hogy egy kommunista politikus válhatott egy antikommunista forradalom szimbólumává…
S ezért történt az is, hogy a magyarországi rendszerváltozás Nagy Imre és mártírtársai 1989. júniusi újratemetésével érte el tömeglélektani csúcspontját – ami egyúttal a Kádár-rendszer igazi erkölcsi temetése volt. Az ünnepségsorozatból Kaposvár is kivette a részét, mert az előző napon – a rendszerváltó szervezetek és a szabadságszerető kaposvári polgárok összefogásával – emléktábla került a miniszterelnök Fő utcai szülőházának falára.
Nagy Imrét leginkább emberi magatartása miatt tartjuk példaképnek. Ez sem kevés – sőt, talán a legtöbb, amit valakiről elmondhatunk. Hiszen soha nem a pártprogramok a maradandóak, igazából csak az emberi jellem üzenete számít. Nagy Imre esetében az a pillanat, amikor eldöntötte, hogy kitart az általa kezdetben nem is igazán értett forradalom mellett, és az élete árán sem adja be a derekát. Inkább a múltját és a jövőjét is feláldozza.
Nagy Imre mindvégig erősen kötődött a szülőföldjéhez. Kisvárosi környezetből indult el, egyszerű emberek közül, és bármilyen messze is került időközben, halálával újra osztozott a forradalom sok száz egyszerű harcosának sorsában. Végérvényesen bebizonyította, hogy közülük – közülünk – való.
