2012. 03. 07., szerda, 06:33
Huszonöt órás koncertprogram, közel száz megjelent lemez, tízezernél is több koncert – Sándor-napon persze már évtizedek óta Kaposváron. A Benkó Dixieland Band páratlan sikereket tudhat magáénak. Dr. Benkó Sándort rendhagyó emlékidézésre hívtuk.
Egy élő legenda ül velem szemben. Illő, hogy elsőnek egy másikat, Louis Armstrongot idézzünk meg.
A fiatal korom éppen a világ zenéjében történő átalakulás kellős közepére esett. A múlt század elejétől kezdve ugyanis a lebegő, szvinges muzsika uralta a színpadot. A kávéházakban és szórakozóhelyeken vagy ragtime szólt, vagy egy big band szórakoztatta a táncolni vágyókat. Az ötvenes években aztán megjelentek az „üvöltő dervisek”: Bill Haley, Elvis és a többiek, akik teljesen átformálták a könnyűzenét. Leegyszerűsítették a harmóniavilágot, a dallamokat, sokkal ritmusosabbá, ha úgy tetszik, agresszívebbé tették a dalokat. Így indult a rock and roll-korszak. Mi ekkor voltunk középiskolások, és magától értetődött, hogy imádtuk az új őrületet.
1956-ban aztán kaptam egy lemezt ajándékba. Hófehér borító, rajta egy fekete férfi, hóna alatt trombita, a másik kezében pedig egy aktatáska. Louis Armstrong egyik legjobb korongja, az Ambassador Satch volt az. Rongyosra hallgattam. A Balaton-parton tombolt már a rock and roll-láz, amikor belehabarodtam a dixielandbe. 1957 februárjában pedig megalapítottam a Benkó Dixieland Bandet. Sokkal később – Armstrong zenésztársaitól – tudtam meg, hogy mit rejtett a lemezborítón szereplő táska. Armstrongot egy buliban fotózták le; szmokingot adtak rá, és arra bíztatták, hogy nagykövethez méltóan vegyen a kezébe egy táskát is. Ő sem tudta, hogy az asztal alól felkapott csomag kábítószert rejt. Az ominózus pakkot megnézhetik a borítóján, de a lemezt se hagyják ki!
Ha kihagyhatatlan, akkor szerda.
Na, igen. A Benkó Dixieland Band egyre népszerűbb lett a fővárosban. Egyetemi, főiskolai bulikon játszottunk, később tízezrek előtt léptünk fel. A mi zenénknek azonban a kisközösség az igazi otthona. A dzsessz a hallgatóság szeme láttára születik. Az improvizációnak része a lelkes publikum is. Füttyögnek, hajráznak, tapsolnak, és ha érzik a zenét, azt a zenészek látják a szemükben. Ehhez persze emberi közelség, kis terek kellenek.
A magunk fészkét a Török Pál utcában találtuk meg, éppen a lányom születésének évében. Ő ma már negyvenöt éves, ebből könnyen kiszámolható, hogy a Benkó Klub is éppen ennyi idős. Azóta is ott játszunk minden szerda este. Számtalan esetben harminc-negyven éve disszidált honfitársak is benéznek, és ha szerda van, minket ott találnak. Kicsit idősebbek lettünk, az igaz, de a muzsikálást nem hagytuk abba. A Benkó Baráti Kör pedig már közel negyvenezer tagot számlál.
Zene után, azaz inkább mellé, jöhet a tánc?
Aki imádja a zenét, annak rendre remek a ritmusérzéke, és azt hinnénk, idővel táncolni is megtanul. Én fiatal koromtól fogva zenélek, ami azt is jelenti – és erre kevesen gondolnak –, hogy minden jó buliban a színpadon kell állnom. Így aztán a tánc a mai napig elég rosszul megy. Persze a ritmust elkapom, tudok keringőzni, tangózni, de semmi extra. Életem során millió táncost láttam, akik az én zenémre ropták, professzionális szinten viszont sosem sajátítottam el a lépéseket.
Tánc és zene: egyaránt az ünnep. Meséljen a Sándor-napról!
Édesapámat Sándornak hívták, én is Sándor vagyok ugye, sőt a fiam és az unokám is. Azt hiszem, nem kell részleteznem, mekkora ünnep a családban a Sándor-nap. Több mint húsz éve már, hogy Kaposváron belefutottunk egy Sándor-napi fellépésbe. A polgármester üdvözölt, mindenki engem ünnepelt, mondhatom, kellemes este volt. Azóta szerveztünk elé és mögé még néhány koncertet, de az már régi hagyomány, hogy a Sándor-napot Kaposváron ünnepli a zenekar. A névnap így a család részére elveszett ugyan, a Benkó Dixieland Band életében viszont stabil ponttá lett.
A stabil pontok után következzenek a tervek.
A zenekar – akárcsak a Magyar Televízió – idén ötvenöt éves. Úgy néz ki, április 17-én közösen ünneplünk majd a Művészetek Palotájában. Izgalmas programot állítottam össze a jubileumi koncertre, amelyen velünk zenél majd a világ egyik legjobb trombitása, Warren Vaché is. A szülinapozást követően aztán külföldi turnéra indulunk. A távlati céljaim között viszont hangsúlyos helyen szerepel az ifjúság nevelése is.
Tavasszal egy előadássorozatot tervezünk elindítani az ország egyetemein. Szabadi Vilmos hegedűművész Mozart életművéről és jelentőségéről, Baán László a magyar műkincsek történetéről beszél, a Benkó Dixieland Band pedig rendhagyó dzsessztörténeti kurzust ad majd a hallgatóknak. Ez részünkről fontos misszió. Bízom benne, hogy a Való Világ korában valódi alternatívát kínál!
