Lábak a magasban

Szigorú előélete volt a belvárosi Európa parknak, amely évtizedeken át a Latinca tér névre hallgatott. Északra tőle magasodott a szakszervezeti székház, délre állt a megyei tanácsház, a téren pedig Latinca Sándor 1919-es kormányzótanácsi biztos szobra, Konyorcsik János 1961. november 7-én leleplezett alkotása gondoskodott a tér romantikusnak csak erős túlzással nevezhető hangulatáról. A kommunista terror helyi vezérlő szellemének szobrát – a Tanácsköztársaság és a korai Kádár-kor közötti folyamatosság egyik bizonyítékaként – az a Szirmai Jenő (1921–2019) avatta fel, aki Rákosi Mátyás és Kádár János diktatórikus rendszerének volt a pártfunkcionáriusa, és 1956 végétől 1962-ig, tehát a forradalom utáni megtorlás legkeményebb időszakában Somogy megyei első titkárként irányította az állampárt hatalmi apparátusát.

A politika azonban – ezzel téve a legtöbb jót a térnek és a kaposváriaknak – az évezred vége felé visszavonult innen, s a Kossuth Lajos és a Fő utca sarkán kialakult, a sétálóutcához kapcsolódó zöldterület hamarosan meg is kaphatta új nevét. Az Európa park keresztelőjét 1998 szeptemberében tartották meg, az átépített parkot pedig 2001. augusztus 15-én avatták fel – mikor is a város ingyenfagyival lepte meg az ünnepség résztvevőit. A hely szigora tehát szertefoszlott, ráadásul Latinca szobrát olyan alkotások váltották fel itt, mint a szarvasokkal kergetődző Napkerék és az alsó végtagjait magasba emelő Tótágas. Utóbbi szobrot (alternatív nevén a Bohócot) 2008. június 5-én, a nyolcadik Festők Városa Hangulatfesztivál első napján leplezte le Szita Károly polgármester és dr. Pogány Gábor művészettörténész.

A Tótágas alkotója, Weeber Klára első generációs képzőművésznek számít a családjában (édesapja jogász, édesanyja tanítónő volt), 1961-ben mégis kitüntetéssel szerzett diplomát az Iparművészeti Főiskolán, ahol Borsos Miklós tette rá a legnagyobb hatást. Egyébként a kerámia szakon kezdett, de Borsos hamarosan áthívta a szobrász szakra, ahol a kaposvári születésű – nála csak néhány héttel idősebb – Bors István is évfolyamtársa volt.

Weeber Klára 1963-ban ment férjhez Szabados János festőművészhez, akivel a főiskolán ismerkedett meg, és még abban az évben Szabados szülővárosába, Kaposvárra költöztek. A Budapestről származó művésznő munkássága ezután egyre többet merített a Dél-Dunántúl hagyományaiból, míg végül maga is része lett annak. „Érzelmekben gazdag művészetének ihletője ez a környezet, kezdetben a család, a lakóhely, majd fokozatosan a Dunántúl népművészetének szellemi közege – mondja róla a megyei múzeum művészettörténésze. – Alkotásaiban leggyakrabban az asszonyi életet betöltő boldog pillanatok, a játékos képzelet és a személyes lét kisebb-nagyobb horderejű eseményei jelennek meg.” (Géger Melinda: Képzőművészeti élet Somogyban, 1945–1990. Kaposvár, S. M. Múz. Ig., 1998. 130. o.) A kísérletező kedvű Weeber Klára nemegyszer a paraszti használati eszközökből és a néprajzi tárgyakból merített ihletet, s fát és márványt éppúgy felhasznált alkotásaihoz, mint újságpapírt. Műveiből azonban mindig életöröm, harmónia, humor és közvetlenség sugárzik.

Belvárosi szobrai szóba is elegyednek a járókelőkkel. A Noszlopy Gáspár utcában időző Florentine maga mellé ülteti és sugdolózásra kéri őket, a Dorottya ház mellett 2015-ben felavatott Igéző kebelszemlével összekötött ábrándozásra szólít fel, a Tótágas pedig már fizikai kontaktust is elvár tőlük. Gschwindt András kézműves néhány héttel a szoborleleplezés után, 2008. július 29-én vésett feliratot a Tótágas talapzatára, amely szerint legbiztosabban simogatás által terjedhet a csörgősipkás alak derűje. „Személyes, tegező gondolata – kommentálta a Bohóc szavait Balassa Tamás újságíró – végképp feloldoz a régi szocializáció alól: szoborhoz nem nyúlkálunk…” (Somogyi Hírlap, 2008. július 30.)

A művésznő saját „mániájának” nevezi, hogy szobrai személyes üzenetet is közvetítenek: „A bohóc kapcsán nagyon sokan jönnek, és mesélik, hogy megsimogatták, és valóban jobb kedvük lett. Ha csak annyit érek el, hogy mosolyt fakasztanak a szobraim az arcokra, már megérte. Arra gondoltam, hogy a magányos embereket is fel lehet vidítani.” (Somogyi Hírlap, 2010. szeptember 3.)

Bár a kézrátétel kedélyjavító hatását ebben az esetben még nem sikerült tudományos alapossággal bizonyítani, valami mégis lehet a dologban, hiszen 2017 elején a Weeber Klára – Szabados János művész házaspár is megkapta az Örökségünk – Somogyország Kincse díjat.

A földgömbön tótágast álló Bohóc pedig egyfolytában azt magyarázza: nem kell olyan komolyan venni a világot. Mert aligha érdemli meg…

 

Kedves Olvasók!

Több mint két és fél évvel az elindítása után, 2020. február 1-jével bezárjuk Kaposvári mementó című rovatunkat, melyben a város közterületein látható szobrokról és emléktáblákról meséltünk. Persze korántsem a teljesség igényével írtunk róluk: sokkal több van annál, mint ahánynak a históriájába belemerültünk (csak 139-et tűztünk tollhegyre), ráadásul folyvást szaporodik is a számuk.

A jövő héten új várostörténeti rovat indul – Esztendőknek vándorútján címmel –, amelyben Kaposvár utolsó bő másfél évszázadát próbáljuk röviden bemutatni, minden héten egy újabb év eseményeit sorra véve.

Köszönjük, hogy velünk tartottak. Reméljük, ezután is figyelnek ránk!