Már kórház is épült az ebadóból
A reformkori Kaposvár egyik legnagyobb „beruházása” a megyei kórház építése volt. A 18. századtól már működött a mezővárosban gyógyszertár, a 19. század elejétől aggápolda is, később rabkórház létesült, ám ez nyilvánvalóan nem elégítette ki a polgárosodó település és a megye egyre növekvő igényeit.
Az ügynek olyan támogatói akadtak, mint dr. Csorba József megyei főorvos és Czindery László al-, majd főispán, de a megyegyűlés így is csak 1836-ban, a legújabb, sok áldozatot követelő kolerajárvány után mondta ki, hogy közadakozásból kórházat kell építeni Kaposváron. A gyűjtés nyomban megkezdődött – a lakócsai tiszttartó adományával –, a befolyt összeget jótékony célú táncvigalmak révén igyekeztek növelni, különféle megtakarításokat használtak fel, még az ebadóból is szereztek pénzt, az anyagi gondok miatt mégis elhúzódott a kivitelezés. Pedig a megyegyűlés – Czindery vezetésével – bizottságot küldött ki, Csorba megvásárolta a szükséges területet a Fő utcától északra, a rabokkal téglát készíttettek, és Czindery megvette az épületfát. Windisch Lajos pécsi építőmester tervei szerint 1840-ben indult meg az építkezés az akkori város legmagasabb pontján, 1841 őszén tető alá került az épület, de a berendezésre megint nem volt fedezet. A helyzetet újra Czindery és Csorba mentette meg, részben a saját zsebébe nyúlva…
Végül 1846. november 2-án nyílt meg hivatalosan – egyelőre tizenhat ággyal – Somogy vármegye kórháza. A legrégebbi, klasszicista stílusú „anyaépület” bejárata felett ma is látható „A szenvedő emberiségnek” felirat, amely persze azóta, hogy az épületet a 2010-es években informatikai központtá alakította át a Németh István Program, enyhén ironikus mellékzöngét kapott… De még egy felirat van ugyanezen a homlokzaton, fent, a tetőrészen, amely az egyik legkülönlegesebb emléktábla a városban, lévén, hogy úgynevezett kronogramma is egyben.
A márványtábla latin nyelvű szövege annyit mond, hogy a kórházat „a köznép kétkezi munkája, a nemesség pénze, Czindery törődése hozta létre az elesettek javára”. Első pillantásra úgy gondolhatnánk, hogy a szavakat kapatos állapotban véshette fel a mester, hiszen egyes betűk nagyobbra sikeredtek a többinél. Ezek viszont valamennyien római számként is értelmezhetők, s ha összeadjuk őket, az 1846-os évszámot kapjuk! (M-ből, D-ből és X-ből 1-1 van, C-ből és L-ből 2-2, V-ből és I-ből pedig 6-6.)
Az is némi magyarázatra szorul, hogy Czindery László nevét, akit a szöveg emleget, és akit fentebb mi is emlegettünk már, éppúgy emléktábla örökíti meg a mai Kaposváron, mint Noszlopy Gáspárét – pedig az a megállapítás, hogy ellentétes politikai oldalon álltak a 19. század közepén, a valóság ismeretében rendkívül visszafogottnak tűnik.
Amúgy a pécsi születésű Czindery László (1792–1860) egyértelműen pozitív szerepet játszott a forradalom előtti évtizedekben: a kiváló mezőgazdász hírében álló nagybirtokos, akit 1825-ben Somogy vármegye országgyűlési követévé, öt év múlva a megye alispánjává is megválasztottak, építő-szervező, az áldozatoktól sem visszariadó, amolyan igazi „reformkori” személyiség volt. Somogyi és baranyai birtokain cukorgyárat, szeszgyárat, gőzmalmot és szivarkagyárat létesített, másodelnöke volt az Országos Magyar Gazdasági Egyesületnek, és saját munkáival gyarapította a gazdasági szakirodalmat. Tíz évig tartó alispánsága alatt lótenyésztő társaságot alapított (Hetes mellett lóversenyeket is rendezett), nagy része volt a kaposvári Sétatér létrehozásában, élére állt – mint már szó volt róla – a kórházépítés ügyének; hivatali időszakában jött létre a vármegyei könyvtár és a megyei alkalmazottak nyugdíjintézete. Még a megyei rabok foglalkoztatására is gondot fordított, s az 1840-es években négylovas gyorskocsit tartott üzemben Pécs és Szigetvár között.
1840-ben megvált ugyan az alispáni széktől, de a kormánykörökkel továbbra is jó kapcsolatokat ápolt, így nem volt meglepő, hogy 1845-ben őt nevezték ki főispánná. 1848 emlékezetesen szép tavaszán aztán lemondott, hogy a következő év elején császári biztosként térjen vissza. Ez volt az az időszak, amikor a megyéből mindent száműztek, ami a nemzeti önállóságra emlékeztetett…
Így esett, hogy az újabb fordulat után, 1849 májusában, a megye felszabadítója, Noszlopy Gáspár által megnyitott megyei közgyűlésen megszületett a határozat: az önkényuralmat kiszolgáló Czinderynek „mint hazaárulónak, összes jószágai lefoglaltassanak”.
Mit mondhatunk hát róla? Lokálpatrióta lótenyésztő volt, vagy Habsburg-párti hazaáruló? Talán úgy összegezhetjük a pályáját, hogy – nem az utóbbiért tiszteljük…