Nem csak nevében volt Merész
A szenvedések évei mellett néhány percnyi hadi dicsőség is jutott a kaposvári katonáknak a második világháború keleti frontján. Volt alkalmuk megmutatni, mire képesek, hiszen már 1941 őszén Ukrajnába érkezett egy kaposvári zászlóalj (a 108. gyalogdandár keretében), a kaposvári 10. könnyű hadosztálynak a megszállt Szovjetunióba induló alakulatait pedig 1942. május végén búcsúztatták el a megyeszékhelyen. Kaposvári katonák azonban a Gyorshadtest nem somogyi kötődésű egységeiben is harcoltak; köztük dr. Merész László (1915–1997), akiből a világháború igazi katonahőse vált. A Kaposváron született tartalékos zászlós a nyíregyházi 1. lovasdandár egyik páncélosalakulatánál szolgált.
Nem vágyott katonai pályára: a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen doktorált 1940-ben, majd banktisztviselőként dolgozott Szabolcsban. Időközben megszerzett hadi tapasztalatai – mind az erdélyi bevonulásban, mind a délvidéki hadjáratban részt vett – nyilván hozzájárultak ahhoz, hogy 1941. augusztus 6-án azt a parancsot kapta: hajtson végre felderítést a szovjet állások irányában. A Gyorshadtest, kötelékében az 1. lovasdandárral, ekkor már ukrán területen nyomult előre, s a Bug folyó mentén bekerítő hadműveleteket folytatott a német csapatokkal együtt. Umany térségében két szovjet hadsereget is sikerült katlanba zárni –
az oroszoknak persze nem volt ínyére ez az állapot…
Így esett, hogy Merész zászlós, aki csupán két Csaba típusú páncélgépkocsival rendelkezett (harmadik járművét a felderítő vállalkozás elején hátrahagyta), Golovanyevszk településtől délre azt volt kénytelen megállapítani, hogy éppen lovasok vágtatnak felé. Mivel először románoknak nézte őket, németül kiáltott oda nekik, de másik páncélkocsijának szlovákul tudó vezetője felvilágosította, hogy ezek bizony oroszok… Most már a magyar géppuskák „vették át a szót”, nagy pusztítást végezve a meglepett orosz lovasság soraiban. Hamar kiderült (a zászlós foglyokat is ejtett), hogy három szovjet lovasszázad próbálkozott meg a gyűrűből való kitöréssel.
Merész László még nem tekintette befejezettnek a küldetését. Két páncélkocsiját a fák közé rejtette, s mikor az orosz gyalogság gépkocsioszlopa is megérkezett, közvetlen közelből vette tűz alá őket. A két Csaba géppuskái és nehézpuskái folyamatosan lőtték az ellenség teherautóit és a róluk leugráló gyalogosokat, akik képtelenek voltak áttörni rajtuk.
Merész (nomen est omen!) még két szovjet harckocsi megjelenésétől se rettent vissza, pedig a páncélosok sokkal nagyobb tűzerőt képviseltek, mint amit a magyarok bevethettek. A zászlós páncélkocsija találatot kapott, vezetője megsérült, de sikerült az egyik orosz harckocsi periszkópját kilőniük, s ezután a páncélosok visszavonultak. A mégis átszivárgott szovjet erőket pedig Merész László hátrahagyott – és egy beérkezett kerékpáros századdal megerősített – páncélgépkocsija semmisítette meg.
A maroknyi magyar katona végeredményben megakadályozta a bekerített 6. szovjet lövészhadtest kitörését, annak ellenére, hogy az orosz támadást maga a hadtestparancsnok irányította. Az ütközetben a jelentések szerint a magyar páncélgépkocsik tizenkétezer géppuskalövést adtak le… „A szovjet kitörés meghiúsulása egyértelműen Merész zászlós gyors, határozott fellépésének volt köszönhető. Az orosz támadás veszélybe sodorhatta volna a közeli német alakulatokat és az 1. lovasdandár egységeit is.” (Illésfalvi Péter – Kovács Vilmos – Maruzs Roland: „Vitézségért.” Szeged, HK Hermanos, 2011. 43. o.) A korabeli harcjelentés Merész „akadályt nem ismerő támadásáról” beszél, amely „megrendítette az ellenséget”.
Mindezek után nem meglepő, hogy dr. Merész Lászlót 1941 őszén soron kívül hadnaggyá léptették elő, a következő év szeptemberében pedig vitézzé avatták. És 1944 elején ő volt a harmadik, aki megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet – „az ellenség előtt tanúsított kimagaslóan vitéz és önfeláldozó magatartása elismeréséül”.
Merész hadnagy amerikai fogságba esett a háború végén. A magyarországi változások miatt elszakadt a családjától, s a civil életben próbált elhelyezkedni. Előbb Angliában dolgozott kórházban és szénbányában, majd Ausztráliában mint villamoskalauz és gumigyári munkás. Közgazdászként – noha ez volt a tanult szakmája – csak később sikerült elhelyezkednie. A déli kontinensen hunyt el, de kívánsága szerint 1998 áprilisától szülővárosának Keleti temetőjében nyugszik.
Egykori lakóházának helyén, a kaposvári Rákóczi téren 2006. május 26-án avatta fel az önfeláldozóan harcoló katona emléktábláját a Mártírok és Hősök Közalapítvány és a Vitézi Rend. Véletlenül éppen aznap érkezett Kaposvárra az orosz testvérváros, Tver delegációja…