Galambepével is lehet kórházat építeni
A megyei kórház egyik legrégebbi épületének homlokzatán, az emeleti ablakok között szürke márványtábla néz a Fő utcára. Az épületegyüttes (a kórház reformkori „anyaépülete” és a bő negyven év múlva elkészült, rá merőleges szárny) az új évezredben robotikának is helyet adó informatikai központtá alakult át. A régi emléktábla megmaradt – ez azonban aligha változtat a tényen, hogy akinek tiszteletére állították, szinte teljesen ismeretlen már a városlakók körében. Hiába: az idő legalább akkora pusztítást végez az emberi emlékezetben, mint a kövekben és a falakban.
Pedig igen nagy ember, befolyásos tisztviselő volt Csépán Antal alispán (1808–1903), Somogy vármegye önkormányzatának első embere. Hogy mást ne mondjunk: 1881-ben Tisza Kálmán miniszterelnök személyesen mutatta be Rudolf trónörökösnek, 1885-ben a fiatal Rippl-Rónai József (akkor még Rippl József) festette meg a portréját, 1887-ben egy fogadáson külön is megszólította őt I. Ferenc József… Sok mindent látott és tapasztalt Csépán Antal abban a csaknem 95 esztendőben, ami a sír innenső oldalán jutott neki. Nagybajomban született, és Jákóban hunyt el. Több ezren kísérték utolsó útjára.
Református volt, nyakas kálvinista, felekezetének hű őre, aki számos tisztséget töltött be a református egyházban – de azért mások vallását is tisztelte. Mint annyian abban a korban, a jogi pályát választotta (édesapja szintén ügyvéd volt, s a vármegye tiszti főügyésze). Antal Csurgón járt gimnáziumba, tanult Pápán is, a jogot pedig a pesti egyetemen hallgatta. 1832-ben tette le az ügyvédi vizsgát, és a következő évben lépett Somogy vármegye szolgálatába. Ötvenhat esztendő telt el ezután, amikor hajlott korára hivatkozva távozott a hivatalából… Bár az igaz, hogy nem volt folyamatos a szolgálata, nem is lehetett: az abszolutizmus időszakában visszavonult a közélettől; ekkor inkább saját birtokán gazdálkodott. (Takarékos, előrelátó és gondos gazda hírében állt.)
A somogyi reformellenzék egyik sikerének számított, hogy 1846-ban Csépán Antalt választották meg a Babócsai járás főszolgabírójává, a hatvanas évek második felében pedig már ő volt a vármegye alispánja – s maradt is még több mint két évtizeden át. A kiegyezés után jórészt az ő vezérletével alakult át alkotmányos, polgári intézménnyé a hagyományaira (nem kis részben feudális eredetű hagyományaira) büszke „vármegye”.
Felesége már 1855-ben meghalt, gyermekük nem született, így Csépán szinte minden figyelmét munkájára, azaz szeretett vármegyéjére fordította – még úgy is, hogy idejének nem kis részét jákói birtokán töltötte. A tisztviselőktől munkát és fegyelmet várt, ugyanakkor figyelmes és igazságos volt velük szemben. Igen alaposan ismerte a megyei adminisztrációt, annak minden részletét, s még idősen is nagy elismerést keltett akaratereje, buzgalma és munkabírása. Ahogyan a kor egyik jeles publicistája megfogalmazta: „esze, keze mindenütt ott van, ameddig hivatala ér, s a megye közönségének fejéről egy hajszál nem esik le tudta nélkül”. (Roboz István: A tükörből. Kaposvár, Jeiteles ny., 1880. 284. o.)
Akik nem ismerték közelről, azok előtt zárkózottnak tűnhetett Csépán Antal; valóban nem nyájaskodott, mégis ő számított a vármegye legnépszerűbb tisztviselőjének. Egy kortársa szerint „a fiatalságnak közszeretetben álló Tóni bácsija volt megyeszerte. Külsőleg morcnak és ridegnek látszó igazi turáni arc és koponya, […] de belsejében galambepével, végtelen jósággal és szelídséggel megáldott egyén […].” (Fekete Gyula: Az ötven év előtti Kaposvár és fellendülésének korszaka. Kaposvár, Új-Somogy Ny., 1929. 13. o.)
A visszaemlékezések „kristálytiszta” jellemét, becsületességét, „életének egyszerűségét”, politikai pályájának következetességét méltatták, kiemelték, hogy humánus volt, bölcs, higgadt és szerény, „az utolsó művelt magyar táblabírák egyike”, aki józanul okos, és „szenvedélyt vagy elfogultságot nem ismer”. Végleges visszavonulása után is megőrizte népszerűségét: ha megjelent a közgyűlésen, az egész közönség felállva üdvözölte. Ezek után talán meglepő, de neki is akadtak ellenségei. (Vagy éppen ezért nem meglepő?)
Talán a kaposvári kórház volt Csépán alispán „legféltettebb gyermeke”, amelynek bővítése nagyrészt az ő nevéhez fűződött az 1870-es és 80-as években. Ebben az időben készült el a főorvosi lakás, az elmebetegek melléképülete, a fürdőház, majd – 1887-ben – a nyugati szárny is. Itt, a méltán „Csépán-szárnynak” is nevezett épület külső falán kapott helyet 1887. december 29-én leleplezett emléktáblája. Az avatóünnepségre azonban hiába várták az alispánt: a hóvihar miatt ugyanis nem jártak a vonatok…