Asztalosinas volt, mint Munkácsy
„Azt sem tudom, mi a művészet, más sem tudja, hiába is viaskodik megfogalmazásával. […] Én is inkább érzem, mint értem lényegét. […] A művészetben korszerű, ami igaz és örök életűnek látszik.” Ispánki József szobrászművész, Kaposvár számos köztéri szobrának alkotója nyilatkozott így saját foglalkozásáról. (Gondolatait barátja, Kellner Bernát kaposvári könyvtárigazgató jegyezte le.) Ispánki tehát nemcsak az anyaggal bánt jól, hanem a szóval is, bár idősebb korában már nem volt kenyere a beszéd. Csendességét saját maga ekképpen kommentálta: „Nem vagyok barátja a szónak, legfeljebb szórakoztatóan tudok hallgatni.” (Somogyi Néplap, 1987. október 24.)
Ispánki József (1906–1992) Budapesten született, ott is hunyt el, s csak gyerekkorának egy részét töltötte Kaposváron – családja 1914-től fogva élt az akkori Sétatér, ma Bartók Béla utcában –, mégis ezer szállal kötődött a Kapos-parti települések legnagyobbikához. Sokat játszott a donneri kertekben, a városszéli dombokon, a természetben, s a zselici táj emléke egy életen át elkísérte. Ahogy maga mondta: „Gyermekkorom és első eszmélkedésem minden emléke e tájhoz köt. Atyafiságom, anyám, apám somogyi volt. Éltek atyámfiai Kaposvárott, Mernyén, Toponáron, Töröcskén, Kaposszentjakabon. Kaposvári rögök őrzik apám, nagyszüleim, nagybátyáim, nagynénéim, öcséim, véreim, rokonaim, barátaim seregének örök álmát. Kaposvárott, Taszáron állnak szoborgyerekeim. Budapesten tizenöt köztéri szobrom található, mégsem vallom magam pestinek. A hovatartozásnak a gyermekkor emlékezete sokkal inkább meghatározója. Gyermekkorom, első ifjúságom színhelyeinek féltése néha feltör bennem, békétlenkedem és dünnyögök, szépnek szeretném tudni gyermekkorom tündérvölgyét.” (Somogyi Hírlap, 1992. november 21.)
A négygyermekes család nehéz anyagi körülmények között élt; amikor József, az első csemete világra jött, apja omnibuszkalauz volt a fővárosban. József Kaposváron a Petőfi utcai iskolában tanult, majd a polgári fiúiskolát végezte el (jó tanuló volt), s apja, hogy biztos szakmát adjon fia kezébe, asztalosinasnak adta. Persze az is szerepet játszott ebben, hogy a gyerek nagyon szeretett farigcsálni. Ispánki József tehát 1921-től szűk két éven át Simon József asztalosmester mellett dolgozott Kaposváron. Nem véletlen, hogy művészi pályájának elején a fa volt alkotásainak kedvenc anyaga.
Mert hát hamarosan előtört belőle a művész, s főként édesanyja támogatásával, aki felismerte a fiú különleges rajzkészségét – meg a hasonló pályát választó Soós István biztatására – a budapesti Iparművészeti Iskolában, később pedig a Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. A főiskola elvégzése után, 1931-ben kétéves állami ösztöndíj következett, ami Rómába repítette; az Itáliában testközelből is megismert antik, középkori és reneszánsz művészet nagy hatással volt rá, ami későbbi szobrainak klasszicizáló stílusában is visszaköszönt.
A harmincas évek közepén már a magyar szobrászat meghatározó képviselői közé tartották számon. Az 1937-es Párizsi Világkiállításon több kitüntetést is kaptak az érmei – mert nem csupán a szobroknak volt a mestere. „Lenyűgözően sok gondolatot, érzelmet, mozgást és szépséget tudott kifejezni a néhány centiméter átmérőjű bronzlapokon.” (Somogyi Hírlap, 1992. november 21.) Ezenkívül szobrok restaurálásával is foglalkozott – szintén sikeresen. Az előző korok művészeinek elgondolásait tiszteletben tartva, alázattal, a saját ötleteit háttérbe szorítva végezte ezt az aprólékos munkát. restaurál
1938-ban készítette el Veszprém város számára talán legismertebb – s méltán országos hírű – művét, Szent István és Gizella királyné páros szobrát. De Kaposvár közterületein is több olyan műve áll, amely valósággal hozzánőtt a városhoz: az ő tehetségét dicséri mások mellett Németh István, Petőfi Sándor és Fodor József szobra. Érdekes egyébként, hogy noha a harmincas évek elejétől szinte minden jelentős hazai tárlaton szerepelt szobraival és érmeivel, s külföldön is jól ismerték a nevét, soha nem rendezett önálló gyűjteményes kiállítást.
1945 természetesen az ő művészi pályáját is befolyásolta: közreműködött például a kaposvári szovjet hősi emlékmű (a Szabadság parkban álló obeliszk) domborműveinek elkészítésében. Többnyire azonban sikerült magát távol tartania az aktuálpolitikai feladatoktól; nem a napi divatot követte, hanem stabil értékek megteremtésre törekedett.
Emléktábláját Kellner Bernátné – Manci néni – kezdeményezésére születésnapján, 2012. március 16-án avatták fel Bartók Béla utcai egykori lakóházának falán.