Így múlik el a világ dicsősége…
Az emlékmű, amelyet ezúttal – legalábbis képletesen – körüljárunk, valóban megteszi, amit egy emlékműtől várni lehet: azaz elgondolkodtat. Annak ellenére, hogy csaknem elfogyasztotta már az enyészet. Illetve éppen azért…
Mára egy jókora betontömb maradt meg belőle, s az sem nyújt felemelő látványt. Mint ahogy a környezete sem. Pedig amikor a Nádasdi-erdő szélén felavatták az 1919-ben kivégzett somogyi kommunistáknak emléket állító – ma már nem álló – fekete márványobeliszket, a „létező szocializmus” egyik nagy becsben tartott zarándokhelye jött létre.
Az avatásra 1955 tavaszán került sor, de nem március 21-én, a Tanácsköztársaság kikiáltásának napra pontos évfordulóján (noha az obeliszken ez volt olvasható), hanem március 19-én. Az emlékművet a Magyar Dolgozók Pártja Somogy Megyei Bizottsága állíttatta, és Somogyi Pál, a városi pártbizottság tagja mondott avatóbeszédet. Egyébként nemcsak a magyar Himnuszt és az Internacionálét játszották el az ünnepségen, hanem a szovjet himnuszt is.
A mártíremlékműnek nevezett mementó azért került éppen ide, mert a Kovács Antal alezredes parancsnoksága alatt álló fehér tisztek 1919. szeptember 17-én valahol errefelé végeztek a kaposvári törvényszéki fogházból elhurcolt öt kommunista vezetővel, köztük Latinca Sándorral (1886–1919), Somogy megye volt kormányzótanácsi biztosával, Szalma Istvánnal (1886–1919), Kaposvár politikai megbízottjával és Tóth Lajossal (1878–1919), a megyei direktórium egykori tagjával. Történészek szerint egy erdei kocsiút alá temették a meggyilkoltakat, de maradványaik azóta sem kerültek elő.
A Rákosi-, majd a Kádár-diktatúra tehát kultikus hellyé tette a valóban törvénytelen fehérterrorista akció színhelyét, dicsfénnyel övezve az 1919-es diktatúra működtetőinek alakját. „Hasonló a hasonlónak örül” – ahogy a latin mondja. Mert a kivégzett kommünárok sem voltak ártatlan báránykák. Ötük között akadt, akinek a kezéhez a szó szoros értelmében vér tapadt, Latinca Sándor neve pedig nem kis részben az elrettentés és a megtorlás fogalmával kapcsolódott össze a kommün szerencsére nem túl hosszúra nyúlt (de annál hosszabbnak érzett) időszakában.
Ezt az „imázst” egyébként Latinca tudatosan építgette. Miután (1919 áprilisában) a kaposvári forradalmi törvényszék „a proletárdiktatúra elleni izgatás” vádjával tizenöt évi fegyházra ítélte a csurgói kerület volt kisgazdapárti képviselőjét, levélváltásra került sor Latinca Sándor és az őt ennek ellenére gyengeséggel vádoló Kun Béla külügyi népbiztos között. „Nemcsak a proletárdiktatúra alatt, hanem a múltban sem ismertem a méltányosságot vagy kíméletet a kizsákmányolókkal szemben – írta Latinca Kun Bélának –, és ezért fáj nekem Kun elvtárs levele, melyben forradalmi meggyőződésemet kétségbe vonja. Amióta Somogy megyében az én kímélet nélküli forradalmi akaratom érvényesül, azóta még a meglapult ellenforradalmat is letaposom az örökös elnyomásba, és megnyugtatom kedves Kun elvtársat, ha mindenütt úgy kezelik a proletárdiktatúrát, olyan kemény kézzel és világos fejjel, mint ahogyan én teszem Somogy megyében, akkor hiszem, hogy a Magyar Tanácsköztársaság lesz a világ forradalmi erőssége és bástyája.” (Mészáros Károly: Az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság parasztpolitikája, 1918–1919, különös figyelemmel Somogyra. Budapest, Akad. K., 1966. 154–155. o.) Latinca szájából nem voltak ezek üres szavak: szerte a megyében joggal rettegték a nevét.
A diktatúra bukása után, 1919. augusztus elején aztán megkezdődött a Tanácsköztársaság helyi irányítóinak letartóztatása, s a menekülőben levő Latinca Sándort, Szalma Istvánt és Tóth Lajost is elfogták. A Fonyódon őrizetbe vett kommunista vezetőket álltólag egy csendőr őrmester mentette meg a lincseléstől. (Tóth Lajos más források szerint Gyékényesen került kézre.) Latincáékat egy rövid időre szabadon is engedte a kaposvári királyi ügyész, augusztus 19-én azonban megérkezett a megyeszékhelyre Prónay Pál különítménye, és kibontakozott a számos áldozatot követelő fehérterror. Ami többek között azt is megakadályozta, hogy a kommün helyi vezetői bíróság előtt feleljenek a tetteikért. („Megpuhításuk” már augusztus 21-én elkezdődött, amikor Buczy Ferenc főhadnagy parancsnoksága alatt huszonkét katona hatolt be a kaposvári fogházba, s jó alaposan megverte a letartóztatott vörösöket.) A történet arra is felhívja a figyelmet, hogy bűncselekmény útján nem lehet igazságot szolgáltatni…
Az 1919 tavaszán nyeregbe került, majd a nyár végén üldözőből üldözötté vált kommunisták, valamint az ötvenes években kiépült, majd a rendszerváltozás után leépült emlékhely sorsa pedig felidézheti a legfontosabb életbölcsességek egyikét: minden e világi dicsőség mulandó…