A zsarnokság anatómiája
A kaposvári városháza déli falánál 2005. március 3-án avatták fel a kommunizmus áldozatainak emléktábláját, Gschwindt András alkotását. (Néhány év múlva, mivel átépült a városháza déli oldala, a táblát a Teleki utcába helyezték át.) Az esemény tárgyilagos leírása azonban mit sem árul el a lényegről. A lényeg az, hogy Kaposváron is életpályák futottak zsákutcába, sőt számtalan emberi sors torkollott tragédiába a több szakaszra bontható, de nagyjából mégis egységes arculatú diktatúra hosszú évtizedei alatt.
Az áldozatok közé tartoztak azok is, akiket a Tanácsköztársaság idején forradalmi törvényszék elé állítottak Kaposváron, vagy akiket társadalmi helyzetük miatt fogságba vetettek (1919. április végén a direktórium túszokat szedett a város polgárságából), meg az a téglásmester, akit a június 22-i diktatúraellenes munkásmegmozdulás elfojtása során a kaposvári Munkásotthonban lőtt agyon a helyi kommunista hatalom egyik erős embere, Tóth Lajos. A megtorlás somogyi „intézményei” közül a főparancsnoka után Latinca-századnak is nevezett terrorszázad tett szert a legnagyobb – és legkétesebb – hírnévre; a „terrorszázad” megnevezés olyannyira hivatalos volt, hogy a katonasapkák szalagját is ez a felirat díszítette.
Az áldozatok száma tovább gyarapodott, amikor a szovjet Vörös Hadsereg támogatását élvező kommunisták 1945-től kezdve sokakat lejárattak, megfélemlítettek, állásából elbocsátottak, a Kaposvári Népbíróság elé állítottak, bebörtönöztek, internáltak, lakóhelyéről elűztek, javaitól vagy akár életétől is megfosztottak – nem azért, mert elkövettek volna valamit, hanem mert egyszerűen útban voltak. Útban voltak, mert másképpen mertek gondolkodni – vagy mert feltételezték róluk, hogy talán másképpen gondolkodnak…
Az erőszakosságokkal és igazságtalanságokkal szemben a negyvenes évek második felének demokratikus pártjai nem sokat tehettek, a társadalom pedig szinte eszköztelen volt. Néhány esetben azonban – akárcsak 1919 nyarán – sor került ellenállásra, igaz, jórészt jelképesen, mégis hatásosan. Amikor a népbíróság háromévi börtönt szabott ki a nagy múltú kaposi gimnázium egyik pedagógusára, a tanácsterem ajtaja előtt álló diákok megéljenezték elítélt tanárukat. 1946. június elején a középiskolások egyenesen sztrájkba kezdtek letartóztatott tanáraik és diáktársaik kiszabadítása érdekében, s tüntetést szerveztek a Szent Imre-templom előtt. 1947 novemberében is több száz kaposvári vonult a rendőrség épülete elé, követelve a „feketézés” vádjával letartóztatott molnár, az általánosan tisztelt Nedevits András szabadlábra helyezését. A kommunista sajtó persze „fasiszta csőcseléknek” nevezte a tüntetőket, akik közül többeket szintén letartóztattak.
Az 1956. november 4-i, Kaposváron is halálos áldozatokat követelő szovjet intervenció után – segédrendőrnek beállított kommunisták közreműködésével – nyomban megkezdődött a forradalom résztvevőinek őrizetbe vétele; sokukat átmenetileg Ukrajnába deportálták. A forradalom leverését követő években Kaposváron is sokféle alakot öltött a megtorlás. Börtön-, sőt halálbüntetéssel végződő perek, munkahelyi elbocsátások, razziák, a karhatalom megfélemlítő erődemonstrációi tartoztak a hatalom régi-új birtokosainak eszköztárába, s persze a megtévesztő propaganda, amelyet az előbbi módszerekkel ellentétben egészen uralma legvégéig folytatott a kádári vezetés.
Áldozatok voltak mind, akik ezt elszenvedték, de még a következő nemzedékekhez tartozók is annak tekinthetők. Hiszen a rendszerváltozás előtti világból sokan hoztak magukkal egy kis darab diktatúrát a polgári Magyarországra – ha a szívükben nem, hát a csontjaikban, a reflexeikben; még akkor is, ha se testük, se lelkük nem kívánta a pártállamot. (Nem véletlenül olvasható a kaposvári emléktáblán idézet Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című híres verséből…) Talán észre sem vesszük, milyen lassan távozik belőlünk az évtizedek során magunkba szívott méreganyag – s ahhoz, hogy megtisztuljunk, valószínűleg a személyes sorsok megismerése adja a legnagyobb segítséget.
A 2005 kora tavaszán rendezett avatóünnepségen az a dr. Keményfi Béla mondott beszédet a kommunizmus áldozatainak kaposvári emléktáblája előtt, aki mintegy nyolc évet töltött el szovjet rabságban, miután tizenhat évesen, gerinclövéssel, bénán a Gulagra hurcolták az oroszok. Ő és Kertész János volt a Gulag utolsó kaposvári túlélője. Mindketten hivatásuknak érezték, hogy honfitársaik – és különösen a magyar fiatalok – minél többet tudjanak meg a 20. század egyik legsötétebb időszakáról s vele a szovjet kényszermunkatáborok valóságáról.
Dr. Keményfi Béla 2016-ban, Kertész János a következő évben hunyt el. Most már nélkülük kell emlékeznünk…