Hol vannak a katonák?
„Fusz György szoborcsoportja egyszerre ábrázol és emlékezik: látunk rajta egy halott és egy sebesült katonát, s a sebzetlen, de reménytelen harmadikat, aki talán túléli… […] A mű formai, tartalmi és érzelmi megjelenítésével, művészi megoldásával, mint emlékmű, több célt is szolgál: akik a világháborúban elvesztették rokonaikat, szeretteiket, itt megrendülten, áhítattal vagy csöndes gyásszal emlékezhetnek, mert »beleláthatják« a szoborba az elhunytat, az eltűntet, a fogságot szenvedettet.” (Somogyi Hírlap, 1992. május 28.) Dr. Pogány Gábor művészettörténész mutatta be így azt a második világháborús emlékművet, amelyet katonai tiszteletadás mellett 1993. október 30-án lepleztek le a Jókai ligetben. Dr. Szendrei László, a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára mondott avatóbeszédet, és Péteri Pál (1932–2018), a donneri Szent Kereszt templom plébánosa áldotta meg a szoborkompozíciót. (A második világháborús mementót 2015. augusztus 18-án a Jókai ligetből a Hősök temploma elé helyezték át.)
A városi önkormányzat még 1991-ben határozta el, hogy törleszti egy fontos adósságát, és kegyeleti emlékhelyet létesít a második világégés áldozatainak. A pályázaton hét művész indult, a második fordulóba ketten jutottak be, s az 1992. május 5-én tartott városi közgyűlés Fusz György terve mellett foglalt állást.
Nemcsak megjelenésében, hanem anyagában is különleges a szekszárdi keramikus alkotása, hiszen fagynak és más külső behatásoknak egyaránt ellenálló samottkeverékből készült. Ilyen tulajdonságoknak a Don mellett harcoló honfitársaink is jó hasznát vették volna 1942–43-ban, ők viszont „csak” emberek voltak, a 2. magyar hadsereg katonái – köztük nem kevesen kaposváriak is –, akik igazán elmondhatták, hogy rosszkor voltak rossz helyen…
A kaposvári 10. könnyű hadosztály többheti gyalogmenet után 1942. július végén érkezett meg a Don folyó közelébe, és már ekkor látszott, hogy nincs minden rendben. A német csapatok is szenvedtek a hiányos táplálkozástól, de a magyar gyomor még nehezebben barátkozott meg a német hadseregtől kapott élelmiszerekkel. (Ekkoriban vált fogalommá a „Hitler-szalonna”, azaz a tökből készült gyümölcsíz.) Kevés volt a gépkocsi, még kevesebb a benzin, de a takarmányhiány miatt a lovak nagy részét is hátra kellett vonni. Több ízben lőszerkorlátozást is bevezettek. Azoknak a csapatoknak, amelyeket a Donhoz küldtek, hogy felváltsák az ott szolgálókat, saját téli ruházatukat is a hazainduló legénységtől kellett elkérniük…
Mindennek ellenére a magyar hadvezetés igyekezett alaposan felkészülni a szovjet támadásra, és az ellenség nem is volt elsöprő fölényben a hadsereg teljes frontján. Az oroszok viszont okos átcsoportosítással többszörös túlerőre tettek szert a doni arcvonal egyes pontjain. Ez és a magyar nehézfegyverzet alkalmatlansága végzetesnek bizonyult.
A tévhittel ellentétben a magyar vonalak nem omlottak össze az első szovjet támadáskor. A győzelemért a szovjeteknek is nagy árat kellett fizetniük: 1943. január 12-én indított első rohamuk felmorzsolódott a védők tüzében. A magyar bakák azonban hamarosan megtapasztalták, hogy a veszteségek nem rettentik el a feléjük rohanó orosz gyalogosokat, akiknek nagy része bizony „a teljes leittasodás” állapotában volt. (Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Budapest, Osiris, 2005. 189. o.)
A kaposvári 10. könnyű hadosztály január közepén súlyos, nagy veszteségekkel járó és változó sikerű harcokat vívott az alakulatot bekeríteni igyekvő szovjetekkel. Még nem adták fel. Még nem… De aztán újabb és újabb támadó hullámok jöttek. Éjszaka pedig a hőmérséklet –40 ºC alá süllyedt, ami nem kínált túlélési esélyt a sebesülteknek. Volt olyan magyar páncéltörő ágyú, amely alá szalmából kellett tüzet rakni, hogy a nagy hidegben vagy fél óra hosszat lőni lehessen vele… A védekező magyar csapatok állásait egymás után rohanták le a tucatjával elődübörgő szovjet harckocsik. A visszavonulás körülményeit a járművek hiánya és a hideg mellett a pánik fokozta az elviselhetőség határáig.
1943. április 25-én kezdődött meg a doni frontról kivont kaposvári 10. könnyű hadosztály megmaradt állományának hazaszállítása. A seregtest hősi halott és fogságba esett katonáinak száma mintegy hat-hétezer lehetett… (Lukács Bence Ákos – Szabó Péter: A somogyi rosseb hadosztály a Don-kanyarban. Budapest, Zrínyi, 2015. 349. o.) Az életben maradt somogyiak vonata május 3-án futott be a kaposi állomásra. Nem volt ünnepélyes a fogadtatás, mint ahogy a „magyar hivatalosság” még sok évtizeden át nem tudott mit kezdeni velük, magyar bakákkal, altisztekkel és tisztekkel, akik sok ezren harcoltak, szenvedtek és meghaltak a Donnál…