A nagytemplom plébánosai
Nyilvánvaló, hogy nem lehetett az arra érdemes valamennyi személy nevét feltüntetni, amikor emléktáblát állítottak a Kaposvár „egyházi és világi életét szervező, templomépítő” katolikus papok tiszteletére. A 2003. május 12-én rendezett avatóünnepségen így mindössze négyükről emlékeztek meg. Az ő nevük olvasható a főtéri Nagyboldogasszony-székesegyház nyugati falán elhelyezett táblán, Gschwindt András alkotásán, amelyet dr. Földvári Imre kanonok, pápai prelátus szentelt meg, s amely előtt Szita Károly polgármester, dr. Varga László országgyűlési képviselő és Körmendy József címzetes prépost mondott beszédet.
A márványba vésett nevek közül az első az újnéppusztai születésű, Kaposvár egyház- és várostörténészeként is maradandót alkotó dr. Hoss Józsefé (1881–1969), aki igazán tudós pap volt – 1908-ban hittudorrá avatták Bécsben –, mégis egy dunántúli városka plébániáját vezetve talált rá igazi hivatására. Hittanárként működött Veszprémben, amikor kinevezték kaposvári plébánossá, nem sokkal később címzetes apáttá is, s 1923-tól csaknem másfél évtizeden át pásztorolta a somogyi megyeszékhely katolikus híveit. Lelkészi munkája során nagyot fejlődött a vallásos élet és az egyházi közösség, több kulturális és szociális intézmény létesült, felújították a plébániatemplomot és a plébániaépületet, kibővítették a feltámadási kápolnát és a kaposfüredi templomot – még felsorolni is nehéz, mi mindent hozott létre.
A névsorban dr. Kis Jenő György (1890–1969) a következő; a valóságban is ő volt az 1936-ban pápai prelátussá és veszprémi kanonokká kinevezett Hoss József apátplébános utóda a kaposvári Nagyboldogasszony Plébánián. Az 1915-ben doktorrá avatott címzetes prépost befejeztette a plébániatemplom festését, s a külső falban elhelyeztette a Szent István-kutat. Kis Jenő György 1947-ben visszakerült szülővárosába, Veszprémbe, ahol élete legnagyobb részét töltötte. Az egyháztörténelmet és egyházjogot tanító pap gyakran vállalt többletmunkát; azt mondják, szerette a társaságot, bárkivel szívesen elbeszélgetett. „Az udvariasság, figyelmesség mintaképe volt. Ha a Várban a törvényszék előtti szűk járdán a hasonló viselkedésű Horváth Lajos felsőörsi préposttal találkozott, egymástól húszméternyire mindketten mélyen leemelték kalapjukat, tizenöt lépésnyire mindegyik lement a keskeny járdáról, hogy a másiknak helyet adjon, végül a másik oldalon a gimnázium bástyájánál találkoztak össze.” (Huchthausen Lajos: Bilingérezések. Történetek a veszprémi egyházmegye XX. századi életéből. Balatonkiliti–Veszprém, Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár, 2009. 65. o.)
Dr. Kis Jenő György 1947-ben dr. Babics Endre (1894–1955) veszprémi kanonokkal cserélt plébániát, s ettől kezdve Babics volt a Nagyboldogasszony-templom plébánosa. Egészen haláláig. Dr. Babics Endre korábban Balatonfüreden is szolgált, lapot is szerkesztett ott, s a Balaton érdekében végzett munkája jutalmául megkapta a kormányfőtanácsosi címet. „Mint füredi plébános előadást tartott az egyik veszprémi nőegyesületben. Még nem ismerték a hölgyek. Amikor belépett a terembe és elvonult soraik között, csodálkozó sóhajok röppentek az idősebb és fiatalabb hölgyek ajkáról. Igen jó kiállású, harmincöt éves, piros arcú, hófehér hajú férfi volt. A fiatal, derűs arc és ősz haj érdekessé és megnyerővé tette személyét és előadását.” (Bilingérezések, 96–97. o.)
Az ő utóda pedig az a Longauer János Imre (1905–1973) volt a főtéri plébánián, aki már 1945-ben római katolikus fiúinternátust létesített a Zárda utcában. Longauer nemcsak az intézet vezetője és nevelőtanára volt, hanem középiskolai hitoktatóként is dolgozott. A Zólyom vármegyéből származó pap mind fáradhatatlan szervezőkészségéről, mind publicisztikai munkásságáról közismert volt az egyházmegyében. Pályája során számos templom és kápolna építése fűződött a nevéhez (köztük a kaposvári Szent Margit-templomé), s nem egy falusi iskolát sikerült megszerveznie. A gyerekek Kaposváron is nyomban megkedvelték az örökké tevékeny és elfoglalt, puritán életvitelű, őket felelősségre nevelő atyát, aki olykor hegedűjátékával szórakoztatta a fiatalokat. „Egyszerre volt szigorú és közvetlen – mesélik az egykori növendékek. – Rendet tartott, de ha ideje engedte, szívesen beszélgetett velünk mindenről. A diákjaiért mindent megtett, semmilyen munkától, áldozattól nem riadt vissza.” (Paál László: A kaposvári Római Katolikus Diák- és Tanoncinternátus megalakulásának és működésének története, 1945–1948. = Szemelvények Somogy megye közoktatásának 19–20. századi történetéből. Kaposvár, SMPI, 1996. 176. o.)
Azt, hogy ilyen jóban volt a tanulóifjúsággal, nem írták a pap javára a kommunista diktatúra működtetői. A népszerű és aktív Longauer János Imrét 1959-ben, a forradalom utáni „rendcsinálás” során a Zala megyei Kisgörbőre helyeztette át plébánoshelyettesnek a politikai hatalom. 1962-től Ajkán szolgált, ahol a bányavidék espereseként fejezte be papi pályáját.