Nagy Imre első magyarországi emlékhelye
Az 1956 októberében megdöntött, majd novemberben idegen fegyveres támadás révén restaurált kommunista hatalom évtizedeken át hasztalanul hadakozott a forradalom föléje magasodó emlékével. „1956” kezdettől fogva összenyomva tartotta a Kádár-rendszert. Biztosra lehetett venni, hogy amennyiben nyíltan megkérdőjeleződik a forradalom ellenforradalommá minősítése, az végzetesen megrendíti a rendszer legitimitását. A rendszerváltozás radikális hívei tehát a nyolcvanas évek végén is ötvenhatos alapon álltak.
Azért is jóleső érzés volt visszagondolni az 56-os forradalom nemzeti összefogást jelképező szellemére, mert a rendszerváltozás csak ritkán ajándékozta meg a résztvevőket újabb katartikus élményekkel… A kaposvári fideszesek színre lépésük időpontját is a forradalom évfordulójához igyekeztek igazítani. A Kilián György Művelődési Központban éppen harminc évvel ezelőtt, 1988. október 24-én alakult meg a kaposvári Fidesz-csoport – azért nem 23-án, mert abban az évben ez vasárnapra esett, és zárva volt az ifiház.
A megalakult és az alakulóban levő ellenzéki szervezetek szerint Nagy Imre szülővárosában különösen időszerű volt 1956-ról végre a nagy nyilvánosság előtt is igazat mondani. Ez 1989 januárjában, Litván György (1929–2006) történész kaposvári előadásával sikerült először – három nappal Pozsgay Imre (1933–2016) államminiszter emlékezetes, az addig ellenforradalomnak hazudott forradalmat népfelkelésnek minősítő rádiónyilatkozata előtt.
A magyarországi rendszerváltozás Nagy Imre és mártírtársai 1989. június 16-i budapesti újratemetésével érte el tömeglélektani csúcspontját. Az ünnepségsorozatból Kaposvár is kivette a részét, mert az előző napon emléktábla került a miniszterelnök Fő utcai szülőházának falára.
Az emléktábla-avatás célkitűzése a kaposvári Fidesz-csoport 1989. január 24-i programjában jelent meg először. A fiatalok hamarosan Nagy Imre családjával is felvették a kapcsolatot, s a kivégzett kormányfő lányának és vejének – Nagy Erzsébetnek (1927–2008) és Vészi Jánosnak (1927–2003) – a jóváhagyását bírva folytatták a szervezőmunkát.
Megfogadva az MDF-es Szabados Péter (a későbbi polgármester) javaslatát, Dabóczi József képzőművészt kérték fel a tábla elkészítésére, aki nyomban neki is fogott a munkának. Dabóczi azt mondta: ne törődjenek vele, mikor gyűlik össze az ára, ő ezt nem pénzért teszi, hanem meggyőződésből. A fideszesek fontosnak tartották, hogy közadakozásból készüljön el az emléktábla (a gyűjtés sikeres is volt), s hogy ne egyetlen szervezethez kötődjön a kezdeményezés. Ezért a táblára nem került fel a Fidesz neve, hanem csak annyi, hogy „Állították szabadságszerető kaposvári polgárok”. Végül a szükséges tanácsi engedélyeket is sikerült megszerezni – ami valószínűleg egyszerre tanúskodott a döntési pozícióban levők jóindulatáról és a rendszerváltozás folyamatának előrehaladott voltáról, tehát az apparátus zavarodottságáról…
A helyi pártlap persze sokáig hallgatott a tervezett emlékünnepségről. 1989. május végén azonban már az MSZMP Városi Bizottsága is rendkívüli ülést tartott az ügyben, egyebek mellett a Központi Bizottság egyik osztályvezetőjének részvételével. Lényegében ők is a kaposvári Fidesz akciójának támogatása (!) mellett döntöttek, de hangsúlyozták: „a párt tagjai önkéntesen, ki-ki egyéni megítélése, lelkiismerete szerint viszonyuljon a megemlékezéshez”. Június folyamán aztán már valódi tülekedés kezdődött, hogy mindenki odaférjen az emléktábla-állítás igen gyorsan szaporodó támogatói közé. Amikor a népfront városi és megyei vezetői ráébredtek, hogy ők valamiképpen kimaradtak az ünnepség előkészítésére hivatott június 8-i megbeszélésen részt vevő tizenhat (!) szervezet közül, külön levelet juttattak el a megyei napilaphoz, a csorbát kiköszörülendő. Június 15-én aztán a Somogyi Néplap első oldalán megjelent a vastag betűs cím: „Ma: emléktábla-avatás”.
Az esti ünnepségre többezres tömeg gyülekezett a kis Fő utcai ház előtt, ahol a Történelmi Igazságtétel Bizottság tagja, Tóbiás Áron (1927–2017) író-újságíró mondta az első beszédet. A kezdeményező kaposvári fideszesek nevében pedig Kristóf Csaba állt a mikrofon elé, aki így fejezte be avatóbeszédét: „Holnap nem csak egy újabb kivégzett magyar miniszterelnököt temetünk. Ez lesz a Kádár-rendszer igazi erkölcsi temetése is. De a mai és a holnapi nap – annyi évtized után – végre igazán Nagy Imréé. Innen, ebből a kisvárosi környezetből indult el, egyszerű emberek közül, és bármilyen messze is került időközben, halálával újra osztozott a forradalom sok száz egyszerű harcosának sorsában. Végérvényesen bebizonyította, hogy közülük – közülünk – való. Magyar.” (Somogyország, 1989. június 23.)