Rókus-szobor a kavargó időben
Sok mindent láthatott Szent Rókus kaposvári szobra abban a negyed évezredben, ami azóta telt el, hogy felállították a mezőváros főutcáján. 1766. május 7-én áldotta meg Györe István kaposvári esperesplébános, aki akkor már kilenc éve pásztorolta a helyi híveket. Györe volt a negyedik a kaposvári plébánosok sorában (a plébániát 1715-ben alapították); az igen jó szónoknak tartott papot pályája elején „minden elismerésre méltó, jólelkű fiatalembernek” jellemezték. A városka népessége a szoboravatás idején még kevesebbet számlált kétezer főnél, ami nem is csoda, hiszen csak mintegy fél évszázada telepítették újra, és csak másfél évtizede volt megyeszékhely.
Azt mondják, hogy a barokk szobrot a kaposvári „cserepesek” állították, mégpedig fogadalomból, a pestis elleni védekezés jegyében. Somogyban sem volt ez képzelt veszély akkortájt, hiszen nem sokkal korábban, 1691 szeptemberében Gyöngyösi Nagy Ferenc, Somogy és Zala vármegye közös alispánja gróf Batthyány Ádám főkapitányhoz írott levelében arról számolt be, hogy pestis pusztít Kaposváron: „Nagyságodnak a hegyháti szekeresek felől érdeklődő levele előtti órában járt nálam a kanizsai Karlóci Márton, ki olyan hírt hozott, hogy azok úton vannak. Mondja: ők a kaposváriakkal jöttek vissza, de Kapos közelében arról értesültek, hogy a várban s a városban ama ragadós nyavalyában halnak… Megszállván úgy két mérföldnyire a várostól, megparancsolta embereinek, hogy a városba bémenni senki se merészkedjék. Ha valaki mégis bémenne, maradjon is ott, mert itt kemény büntetés várja s közéjük sem eresztik.” (Bodosi Mihály: Dunántúli 18. századi pestisjárványok, különös tekintettel Somogyra. = Somogy megye múltjából. Szerk. Szili Ferenc. Kaposvár, S. M. Levéltár, 1993. 83. o.)
Szent Rókus a 14. században élt – bár születési és halálozásai adatai körül viták folytak, s a kaposvári szobron szereplő életrajzi adatok még a korábbi álláspontot tükrözik. Rókus vagyonos családban látta meg a napvilágot Dél-Franciaországban, Montpellier városában, de hamar árvaságra jutott, örökségét pedig szétosztotta a szegények között, vagy ispotályoknak adta. Itáliai zarándokútja során rengeteg embert gyógyított ki a pestisből, s a betegek már akkor szentként fogadták az emberfeletti munkát végző Rókust, aki félelem nélkül gondozta őket. Piacenzában azonban ő maga is megkapta a kórt. Baját alázatos szívvel viselte, és egy közeli barlangban húzta meg magát, nehogy másokat is megfertőzzön; a legenda szerint ezekben a napokban egy vadászkutya hozott neki élelmet. Amikor felgyógyulva szülőföldje felé indult, Lombardiában kémnek nézték, bebörtönözték, s rabként is halt meg. A következő évszázadban azonban úgy tapasztalták az emberek, hogy Rókus neve megállítja a járványokat, és hamarosan a leginkább tisztelt szentek közé került Európában.
Mészkőből faragott kaposvári szobra hasonlít a legtöbb Rókus-alkotáshoz: bal kezével felvonja a ruháját a lábáról, amelyen láthatóvá válik a pestises seb, és jobb kezét a szívére teszi. „Testtartásában lendület, mozgalmasság mutatkozik. Ruhájának redői szintén mozgalmasak, erőteljesek. A szokásos ábrázolás szerint mellette van a kenyeret hozó kutya.” (Hoss József: A kaposvári plébánia története. Veszprém, 1948. 95. o.) Az a hosszú száron nyugvó kereszt, amely a szent jobb könyökéhez támaszkodott, s a szobor régi ábrázolásain még látható volt, már nincs meg. Valószínűleg az egyik költözködésnél veszett nyoma.
Rókus kaposvári szobrát ugyanis – hűen követve az ősi helyi népszokást, s igazodva a modelljéül szolgáló szent élettörténetéhez – sokat vándoroltatták az évek, évszázadok során. Először, mint mondtuk, a belvárosban állt, ott, ahol az Irányi Dániel utca torkollik a Fő utcába; ez a telek abban az időben az Esterházy hercegi család tulajdonában volt. Városrendezési okokból innen 1881-ben a Deák térre (a mai Petőfi térre) vitték Szent Rókust, nagyjából oda, ahol most nagy költőnk szobra magasodik. Az 1910-es években aztán az Arany János térre vezetett az útja, hogy 1978-ban a Szent Margit-templom mellé költözzön.
Az eredetileg fogadalomból felállított szobor tehát a hasonló indíttatással keletkezett istenháza szomszédságában talált helyet egy időre. Mint tudjuk, 1944. november végén, a szovjet megszállás előtt néhány nappal Kaposvár valamennyi római katolikus templomában kihirdették a fogadalmat: ha a város megmenekül a háborús pusztítástól, a hívek adományaiból templomot építenek Árpád-házi Szent Margit tiszteletére. 1947-ben valóban megkezdték az építkezést, de a Szent Margit fogadalmi templom csak negyed évszázad múltán készült el véglegesen.
Szobrunk útja azonban itt még nem ért véget: 1997 őszén visszakerült a megújult Arany János térre. Ahol most árnyas fák alatt tűnődhet azon, vajon hol áll majd, ha lepereg a következő kétszázötven esztendő…