Noszlopyn nem múlott…
Aki belép a megyei múzeumba, egy szép és szokatlanul nagy méretű emléktáblát vehet szemügyre nyomban a bejárat után, jobboldalt. Z. Soós István nem mindennapi alkotása egy nem mindennapi somogyi embernek állít emléket. Nem véletlen, hogy éppen itt, az egykori vármegyeházán helyezték el a márványtáblát, hiszen a kalandos életű Noszlopy maga is gyakran megfordult a hatalmas épületben.
A vrácsiki (azaz újvárfalvai) születésű, evangélikus vallású fiatal nemes, Noszlopy Gáspár (1820–1853) előbb a csurgói, 1834-től három évig pedig a kaposvári gimnáziumban tanult. A forradalom kezdetekor a Marcali járás szolgabírája volt; ezt a tisztségét 1848 decemberéig töltötte be. A nagy változások hírei rendkívüli hatást gyakoroltak a gyenge fizikumú, de erős akaratú, a politikára fogékony, lobbanékony természetű fiatalemberre. Mint nemzetőrtiszt a Dráva-vidéken teljesített szolgálatot, s Jellasics seregének betörését követően, szeptember 26-án fegyvereseivel jelentős ellenséges hadtápszállítmányt fogott el Marcali határában.
Mivel 1849 elején a császári csapatok megszállták a megyét, Noszlopy Gáspár néhány hetes bujkálás után, hamis papírokkal Debrecenbe, a kormány új székhelyére menekült. Bátyjával, Antallal együtt hamarosan tervet dolgozott ki a Dél-Dunántúl felszabadítására, amelyet Kossuth Lajossal, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökével is ismertetett. 1849. március 19-én Kossuth a cibakházi táborban megbízólevelet adott Noszlopy Gáspárnak, hogy az a magyar kormány nevében felszabadító harcot kezdjen Somogy megyében. Kossuth egyébként kockázatosnak tartotta az elképzelést, legalábbis abban a formában, ahogy a Noszlopy testvérek elébe terjesztették, mégis kinevezte Gáspárt a megye kormánybiztosává. A nemzetőr őrnaggyá is előlépett Noszlopy azonban csak korlátozott hatáskört kapott, s katonailag Perczel Mór tábornoknak rendelték alá.
Noszlopy Gáspár tehát kormánybiztosi kinevezéssel a zsebében és szabadságharcos elszántsággal a szívében fordult vissza Somogyország felé. Egyre többen csatlakoztak hozzá. Április 18-án csupán harmincöt társával kelt át a Dunántúlra, április végén viszont már tizenötezer népfelkelővel zárta körül Kaposvárt. A magyar csapatok közeledtére a két század császári katona és az udvarhű hivatalnokok sietve elhagyták a települést. Noszlopy 1849. május 1-jén vonult be népfelkelőivel a megyeszékhelyre, s még ebben a hónapban 750 nemzetőrrel és honvéddel Barcsról is kiverte a császáriakat.
A megye felszabadítása megkérdőjelezhetetlen helyet biztosított a történelmi emlékezetben Noszlopynak, aki július végéig Kaposvárról irányította az ellenőrzése alá vont területeket, s innen igyekezett az egész Dél-Dunántúl védelmét megszervezni.
A május 14-én tartott megyebizottmányi közgyűlésen kihirdették a Függetlenségi nyilatkozatot, s a kormánybiztos javaslatára azt is elhatározták, hogy Kossuth Lajos kormányzó-elnök képét elhelyezik a vármegyeházán. A katonai helyzet azonban mind több árnyat vetett a kaposvári forradalmárok terveire és lehetőségeire. A hadfelszerelések előállítása céljából Noszlopy hamarosan Kaposvárra rendelte a megye legügyesebb iparosait, s 1849. június elején néhány kiszolgált tüzér – Rottkay Pál kovácsmester vezetésével – az ágyúöntéshez is hozzáfogott. Többszöri próbálkozás után július 23-án valóban sikerült egy hatfontos löveget önteniük. „A likja is igen egyenes és sima” – írta bizakodva az ágyúról a kormánybiztos. (Andrássy Antal: Noszlopy Gáspár, 1820–1853. Kaposvár, S. M. Levéltár, 1987. 98. o.)
Bár a forradalom az összeomlásig megtartotta hadállásait a Kapos mentén, a szabadságharc katonai vereségeinek hírére a somogyi megyeszékhelyről is menekülni kezdtek a tisztviselők és a polgárok. 1849. július végén Noszlopy Gáspár kormánybiztos hazabocsátotta a Kaposvár határában összegyűlt mintegy tízezer rosszul felfegyverzett felkelőt, majd maga is elhagyta a várost, és egy kiképzés alatt álló kisebb sereggel a közeledő császári csapatok elől előbb Szekszárd, majd a komáromi vár felé indult. Két zászlóalja augusztus 22-én megérkezett Komáromba, ő pedig a világosi fegyverletétel hírére – Veszprémben – feloszlatta maradék seregét. Saját maga azonban még évekig, egészen a kivégzéséig folytatta a harcot.
„Amiért életedet adtad, valóra vált. Szabadságunk napfénye besugarazza a nevedet” – olvasható a múzeum, azaz a megyeháza földszintjén látható emléktáblán. Amelyet 1948-ban, a forradalom kitörésének századik évfordulóján helyeztek el. Noszlopy Gáspár vajon a szabadság napfényét éltette volna akkor, az egypárti diktatúra felé haladó, orosz megszállás alatt levő országban?