Bármikor tűzbe mennek értünk
2005. május 4-e különleges Szent Flórián-nap volt a megyeszékhely tűzoltóinak életében. Hiszen védőszentjük ünnepe mellett arról is megemlékeztek, hogy százharminc esztendeje bontott zászlót a kaposvári tűzoltóság. A kaposvári önkéntes tűzoltó-egyesület alapszabályait 1875. január 24-én fogadták el, s a tűzoltók az év márciusában már rendszeres éjszakai őrszolgálatukat is megkezdték a városháza mellett.
Akkor már éppen ideje volt felállítani Kaposváron a tűzoltóság nemes intézményét, hiszen története során alaposan kijutott a városnak az elemi csapásokból. A kaposvári vár már 1495-ben lángba borult, amikor Drágffy Bertalan vajda vezetésével királyi sereg ostromolta. (Bár az erődítmény kapitulációja után a támadók és a védők közösen oltották el a tüzet.) A Rákóczi-szabadságharc idején többször is leégett a vár körül kialakult kis település, a megmaradt lakosok végül elhagyták az üszkös romokat, és a várost úgy kellett újratelepíteni.
Ajánlatos volt tehát, hogy a lassan lábra álló Kaposvár is megalkossa saját tűzvédelmi rendeletét, amire az 1770-es években került sor. Az éjjeliőrök – a tűzvigyázók – mellé úgynevezett botos embereket osztottak be a megyeszékhelyen: ők hordták a vizet, kezelték a csapókat, horgokat, lajtorjákat. A lakosoknak pedig minden második portánál egy hordó vizet kellett készenlétben tartaniuk. Az éjjeliőrök napnyugtától virradatig járták az utcákat, s miközben rigmusokat szavaltak, a közbiztonság felett is őrködtek. Szolgálatuk csupán az 1870-es években szűnt meg Kaposváron. (Nagy Jenő: A kaposvári lánglovagok krónikája, 1875–2000. Kaposvár, Kaposvár M. J. Város Önkorm. Hivatásos Tűzoltósága, 2000. 11. o.)
A 19. század elején a tüzek oltására a lakosságot rendelték ki a megyeszékhelyen, akár kényszerrel is. 1852-ben a helyi céheket szintén kötelezték, hogy vegyenek részt a védekezésben.
1875-ben – két évvel azután, hogy véglegesen várossá nyilvánították Kaposvárt – már nem lehetett tovább halogatni a tűzoltóegylet megalakítását. A fiatal egyesületet „természetesen” sok támadás érte a helyi közéletben, annak ellenére, hogy Kaposvár vezetőinek teljes támogatását élvezte. (Vagy talán éppen azért?) Kétségtelen, hogy életre hívói között Bárány Gusztáv (1822–1886) polgármester is ott volt. Az egyleti elnökké is megválasztott Bárányt azóta bizony csaknem elfelejtették Kaposváron, pedig a függetlenségi politikus, aki Noszlopy Gáspárhoz hasonlóan Vrácsikon, a mai Újvárfalván látta meg a napvilágot, különleges ember lehetett. A kortársak „lángeszű idealistának” látták, „rendkívül megnyerő modorú, egész az élhetetlenségig szerény úriembernek”, akinek mélabús hangjában annyi varázs volt, hogy ellenfeleit is lefegyverezte. Úgy hírlett: tehetségét már pápai iskolatársa, Jókai Mór is nagyra tartotta.
A kaposvári tűzoltó-egyesületet, amely Bárány Gusztáv elnökletével tette meg első lépéseit, közfigyelem kísérte; gyakorlatai általában sok néző előtt folytak. A nyilvánosságra, a közönség segítségére szükség is volt az egylet életben tartásához: a derék tűzoltók még szamár- és kutyafuttatást is rendeztek a Sétatéren (a mai Jókai ligetben) – cigányzenével és verklimuzsikával egybekötve –, hogy adakozásra bírják a kaposváriakat. Első felszerelési tárgyukat, egy fecskendőt júniusban kapták meg – Sopronból. Ugyanebben a hónapban már első éles bevetésükre is sor került, amikor kigyulladt a Laszka-féle bútorraktár.
A küzdelmes kezdetekre százharminc esztendővel később egyebek közt azzal emlékeztek Kaposváron, hogy a Teleki utca 7. szám alatt felavatták a város első tűzoltószertárának emléktábláját. Az ünnepi beszédet Bárány polgármester mai utóda, Szita Károly mondta.
Ez a jellegzetes, tornyos szertárépület bő másfél évtizeddel az egylet megszervezése után, 1891-ben készült el. Az építkezés eredményével mindazonáltal nem volt mindenki elégedett. Az egyik helyi lap szóvá tette, hogy a toronyból leselkedő tűzvigyázók elől a vármegyeház és a főtéri gimnáziumépület is elfogja a kilátást: „Azt, hogy torony legyen, senki se hitte, mert hát minek is oda a torony, melynek a tetejéről is csak azt a tüzet látja meg a tűzoltó, melyet az Iszák tetején gyújtanak […]. De hát akárhogy áll a dolog, mi azt hisszük, hogy az erkély arra való, hogy az őrszem ott posztírozhasson; s mivel belát onnan a »Martonhoz« [ti. a Marton-féle vendéglőhöz], mindig bekiálthat a városházára, hogy – frisset csapoltak!” (Kaposvár, 1891. augusztus 16.)
A sajátos külsejű épület – a kritikus hangok ellenére – jól szolgálta a várost és lakóit. 1908-ban ugyan elköltöztek innen a tűzoltók, de a zeneiskola, majd az evangélikus egyház is itt lelt otthonra a 20. század első évtizedeiben.