A tábornok alól Kaposváron lőtték ki a lovat
Egy kiemelkedően fontos várostörténeti esemény tiszteletére avattak emléktáblát a kaposvári városháza falánál 1986. november 12-én. Gera Katalin szobrászművész alkotása arról tájékoztatja a bennszülött kaposit és az idelátogató turistát, hogy három évszázada, 1686-ban ezen a napon szabadult fel a vár a török hódoltság alól. Az évfordulón Vidák Gizella, a városi tanács elnökhelyettese mondott ünnepi beszédet.
A hajdanvolt történelmi tett jelentősége kellően indokolja, hogy miért a város központi épületén látható ez a mementó – persze az is magyarázza ezt, hogy az immáron nem létező kaposvári váron bajos lett volna elhelyezni…
A jeles erődítmény, amelyet 1555 szeptemberében foglalt el a török, 131 esztendőt töltött a félhold árnyékában. Persze eleink addig is többször ábrándoztak a felszabadításáról. 1562-ben maga Zrínyi Miklós fontolgatta az ostromot, a hadműveletre azonban nem került sor. 1599 késő őszén az Adolf von Schwarzenberg herceg győri végvidéki és Nádasdy Ferenc dunántúli főkapitány vezette csapatok már eljutottak az ostromig, de ágyúik nem birkóztak meg az erődítmény földdel megerősített palánkfalával, s a kemény tél is megnehezítette a dolgukat. Így hát hamarosan elvonultak a vár alól.
A fordulatot csak a Budát felszabadító szövetséges csapatok győzelmes előrenyomulása hozta meg a 17. század végén. Bár a huszonnégy ágyúval felszerelt kaposvári török őrség igen keményen védekezett, Badeni Lajos császári tábornok katonáinak rohama 1686. november 12-én az ő ellenállásukat is megtörte.
A szövetséges sereg október 30-án érkezett meg Kaposvár falai alá, és nyomban hozzákezdett a kis téglavár megvívásához. A törökök végül a szabad elvonulás feltételével adták át az erődöt; Kaposvárt a Loy vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló hadosztály – nagyrészt gróf Batthyány Ádám (1662–1703) főgenerális huszárjai és hajdúi – szállták meg. A keresztény hadak addigra már Simontornyát, Pécset és Siklóst is bevették. „Ha a kotlós kiröppent, mit tehetnek a csibéi?” – jegyezte meg rezignáltan Kaposvár oszmán parancsnoka, akinek valóban megengedték, hogy seregével együtt Szigetvárra vonuljon. (Sugár István: Lehanyatlik a török félhold. Budapest, Zrínyi, 1983. 172–173. o.)
A soknemzetiségű nyugati hadsereg elszántsága és lendülete nyilvánvalóan nagy szerepet játszott abban, hogy Kapos vára felszabadult a török uralom alól. A Szent Liga katonáinak igyekezete azonban biztosan nem lett volna olyan eredményes, ha kisebb tehetségű parancsnok irányítja őket, mint Badeni Lajos (1655–1707). Az őrgróf a kor egyik legrátermettebb hadvezére volt – amúgy Savoyai Jenő tábornagy unokafivére –, aki a Habsburgok szolgálatában nagy kedvvel és sikerrel hadakozott mind a törökök, mind – a nyugati fronton – a franciák ellen. (Ebben az sem befolyásolta, hogy Párizsban született, és keresztapja nem volt más, mint XIV. Lajos, a Napkirály.)
Badeni Lajos már tizenkilenc évesen belépett a császári hadseregbe, és szinte az egész életét háborúskodással töltötte. Vezető szerepet játszott a törökök Magyarországról való kiűzésében; oly sok csatában aprította a szultán katonáit, hogy megkapta „a török Lajos” melléknevet. Igazán nem volt gyáva ember: a harcmezőn messziről is jól látszott vörös tábornoki kabátja, ami ugyan lelkesítette a saját embereit, de nem könnyítette meg, hogy a parancsnok túlélje az ütközetet. A kaposvári vár felszabadításakor egy török tüzér például olyan ihletetten célzott, hogy az ágyúgolyó megölte a lovat, amelyen a császári tábornok ült… A rettenthetetlen Badeni Lajost egyébként éppen egy hónappal kaposi győzelmét követően nevezték ki Feldmarschallá, azaz tábornaggyá.
Legnagyobb sikerét öt évvel azután aratta, hogy „lóhalálában” felszabadította Kaposújvárt, 1691 késő nyarán ugyanis a Duna és a Tisza összefolyásánál vívott szalánkeméni csatában felmorzsolta a török nagyvezír túlerőben levő seregét. Ekkor már a keleti hadszíntér főparancsnoka volt, de Szalánkemén után a legmagasabb katonai rangot is megkapta: a császár az uralkodót helyettesítő fővezérré nevezte ki. A spanyol király pedig a törökellenes harcokban nyújtott teljesítményéért az Aranygyapjas renddel tüntette ki.
A német őrgróf a török fegyverektől rendre megmenekült, a spanyol örökösödési háborúban mégis utolérte a végzet. Az a sebesülés okozta a halálát – bár két és fél évet még élt ezután –, amelyet az 1704-es höchstädti csatában szerzett.