Kimerítő tanácskozás lehetett
Immáron ötvenöt éve élnek (helyesebben: ülnek) köztünk. Kaposváriak egész nemzedékei tekinthettek rájuk úgy, mint biztos pontra ebben a kaotikus világban. Politikai rendszerek jöttek és mentek, de ők nem mozdultak. Tudhatnak valamit. Vagy csak elfáradtak? De mitől?
1963-ban, amikor Kiss István Tanácskozó munkások című szoborcsoportját felállították (helyesebben: leültették) a nem sokkal korábban épült Kossuth Lajos utcai SZOT-székház elé, a kaposváriak nyomban kísérletet tettek rá, hogy megfejtsék a titkot. Hogy rájöjjenek, mit keresnek a merev tartású mészkő férfiak a belvárosban, s mi lehetett alkotójuk művészi-politikai mondanivalója. Mert ha előbbi nem is, utóbbi biztosan volt neki.
A Pihenő munkásoknak is nevezett műalkotás a könyörtelenül általánosító népnyelvben az „Így dolgoznak a kaposvári munkások” címet kapta, sőt „Táppénzre várók” néven is emlegették, a szoborcsoport mögött álló épületre utalva. A megyei szakszervezeti székház alapkövét 1958. szeptember 14-én tette le Ligeti László, a SZOT elnökségének tagja. A reprezentatív, vörös téglás házat – a budapesti Középület-tervező Vállalat tervei alapján – az akkor legmodernebbnek tartott technika alkalmazásával húzta fel a SÁÉV: az alapzatot kőlapokkal borították, és előre gyártott betonelemeket is felhasználtak. Némileg csúszott a kivitelezés, így a székházat (s benne a Latinca Sándor Művelődési Házat) csak 1961. november 5-én avatták fel ünnepélyesen.
Szoborügyben tehát számos találgatás született; mint kiderült, a kaposváriak legalább akkora kedvvel faragtak élcet, mint az alkotó követ. A nagy kérdést – azaz hogy mely célból üldögélnek itt ezek a szoboremberek – viszont könnyen megválaszolják a korabeli újságcikkek. A műalkotás mondanivalójának lényege ezek szerint „a szervezettség szigorú fegyelme”… A szoborcsoport szülőatyja, a Munkácsy-díjas Kiss István (1927–1997) sem rejtette véka alá, milyen eszmék türemkedtek elő belőle a művészi munka során. Ő „agitatív rendeltetést” tulajdonított művének, s a kőből készült csoportozatot – József Attila Hazám című verséből kölcsönözve a képet – „a dolgozó nép okos gyülekezetének” szánta. „Itt forrong, feszül hétköznapi életünkben az egyén és a társadalom sok problémája – mondta a szobrászművész. – Naponta ütközik meg a materializmus az egzisztencializmussal. […] A szobrász kőben, bronzban, mondhatni holt anyagban fogalmaz. Lehet vitatkozni azon, hogy ez a számomra nagyon izgalmas feladatot jelentő munka mennyire sikerült. Az bizonyos, hogy pályafutásom során ez jelentette a legnagyobb erőpróbát. Gondolkodtatni akarok, hatni a látszólag közömbösökre is. Bizonyítani, hogy az eleven társadalmi kérdésekről lehet és kell is beszélnie a képzőművészetnek.” (Somogyi Néplap, 1963. augusztus 7.)
A fent idézett újság szerint „szenvedélyes vitákat” indított el Kaposváron ez a „fehéren szikrázó fegyelmével” figyelmet keltő alkotás, de a vitákon túljutva „lassan teljes fényébe burkolja a megértés napja”. A tudósító úgy vélte: „talán nem is olyan sokára büszkék leszünk városunknak erre az új szobrára, amely olyan középület előtt beszél a szervezettség összegezett erejéről, amely a szervezett munkásoké”.
A közönség reakciója már korántsem volt ilyen ünnepélyes – viszont annál egyértelműbb. Egyesek nyíltan kimondták, hogy „ez a szobor az emberek túlnyomó többségének – száz közül kilencvennyolcnak – nem tetszik”. Ekként vita sem folyt igazán a mű megítélése körül: a művész elérte az oly kívánatos közmegegyezést… „Lehet, hogy Kiss István szobrászművésznek vannak jó alkotásai, ez azonban – amint a közvélemény bizonyítja – nem nevezhető annak. Rodin Gondolkodóját megértik az emberek, de ezt nem. […] S azért vagyok bátor papírra vetni véleményemet, mert félőnek tartom, hogy erre a szoborra sohasem lesz büszke a város. Az emberek emberibb és művészibb alkotásokat várnak.” (Somogyi Néplap, 1963. augusztus 11.)
A fiatal Szabados János festőművész finomabban fogalmazott ugyan, de ő is arról beszélt, hogy a mű nem fejezi ki egyértelműen a felvetett gondolatot, a megfogalmazás erőszakoltsága, a tér meg nem felelő adottságai idegenné teszik a szoborcsoportot, amelynek alakjai szinte kőemberekké váltak, és „a figurák karaktere, a fejek azonossága, a gesztusok hasonlósága vészesen súrolja a sematizmus határát”. (Somogyi Néplap, 1963. augusztus 28.)
A kaposvári Tanácskozó munkások alkotója 1970-ben megkapta a Kossuth-díjat, s 1975-től egészen a rendszerváltozásig a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának tagja volt. Ezután több szobrát és emlékművét eltávolították a közterületekről.
De a kaposvári Kossuth Lajos utcát talán már elképzelni sem lehetne kőmunkásai nélkül…