Amikor Fekete Istvánnal ballagott az idő Kaposváron
A göllei gyermekévek után 1910 elején a megyeszékhelyre költözött (először anyai nagyszüleihez) a kamaszodó Fekete István, a majdani író és természetbúvár. A jelenleg gróf Apponyi Albert nevét viselő utcában, a 2. szám alatt – ez volt a harmadik kaposvári ház, ahol lakott, és közülük itt élt a legtovább – 1984. április 20-a óta emléktábla figyelmezteti az arra járót „Mestörpistára”. Pista meg volt elégedve a négyablakos, háromszobás, földszintes polgárházzal, amelyet korábban a betegsegélyező orvosi rendelője bérelt, s édesapja tizennégyezer koronáért vásárolt meg családja számára az akkori Rózsa utcában.
Az író özvegyének jelenlétében tartott emléktábla-avató ünnepségen Takáts Gyula költő mondott beszédet. Takátsot nem csupán a pályatárs tisztelete vonzotta és a közös somogyi gyökerek kapcsolták a Tüskevár szerzőjéhez, hanem az is, hogy apja, az idősebb Takáts Gyula a kis Feketének osztályfőnöke volt a kaposvári polgári fiúiskolában…
Fekete Istvánt (1900–1970), bár könyveit tíz nyelvre fordították le, és sok millió példányban adták ki, nem kényeztette el a „hivatalos” irodalomkritika. Ő azonban – ha bántotta is a szakmai mellőzés – tette a dolgát. Egy olyan korban, a 20. században szólt a szeretet hangján, amikor igencsak más szólamok visszhangzottak az emberek fülében. Bár az életút nagy részéről nem állítható, hogy a szocialista rendszer szélárnyékában kanyargott volna, az igaz, hogy a második világháború előtt induló író pályája elé aligha lehet odabiggyeszteni a „munkásmozgalmi” jelzőt… Fekete István, aki Bakócán és Ajkán volt gazdatiszt, 1941-ben már országos hírű íróként költözött családjával Budapestre.
1946 tavaszán viszont brutálisan összeverték (lehet, hogy a politikai rendőrség emberei), ekkor bal szemére úgyszólván megvakult. 1949-ben elvesztette az állását; évekig alkalmi munkákból élt, könyveit nem adták ki, és csak az ötvenes évek közepétől írhatott ismét a megjelenés reményével. Ezután – az ő és még inkább a mi szerencsénkre – egyre több műve került ki a nyomdából.
Olyan regények és novellák, amelyeket át- meg átszőnek az önéletrajzi elemek. Életművében tehát egyszerre kap szerepet – amint az természetes is – a kitalálás és a kitálalás… A római katolikus kántortanító első gyermeke számára mindvégig meghatározóak voltak a göllei és általában a somogyi emlékek; a szülőfalu és a megye a későbbi író természet- és emberszeretetének is forrása lett. Sokoldalú szerző volt: írt regényt, elbeszélést, regényes életrajzot és önéletrajzot, drámát, filmforgatókönyvet, verset, tankönyvet, tudományos művet, s méltán sorolják a vadászirodalom és az állatregények legjelentősebb alkotói közé. Azonban az ötvenes évektől kezdve az állatok „nyelvén” is a társadalomról kísérelt meg szólni, legalább allegorikus módon. Néhány rejtett utalást is elhelyezett a műveiben – ezek egyike éppen arra a kaposvári utcára vonatkozik, ahol élt.
„Úgy éreztem: a Rózsa utca – amelynek azóta már négy neve is volt, hódolva az idő mulandó nagyságainak – már befogadott” – írta a Ballagó időben (3. kiadás, 1976, 182. o.). Nos, ha a Rózsa, azaz a mai Gróf Apponyi Albert utca „négy nevét” nem is tudják felsorolni a kaposváriak, arra azért sokan emlékezhetnek, hogy a Ballagó idő megjelenésekor, 1970-ben – és még sokáig – ez az utca Marx Károly nevét viselte. Biztosan tudta ezt Fekete István, tudták a kortárs városlakók is, de a könyv cenzorai nem itt, hanem Budapesten űzték nemes foglalkozásukat. Így tehát az úttörőmozgalomban és a KISZ-ben tevékenykedő magyar fiatalság egész nemzedékei olvashattak arról (bár Kaposváron kívül aligha tudták pontosan, mit is olvasnak), hogy a marxizmus félistenként emlegetett megalapítója egyike volt „az idő mulandó nagyságainak”… (Ne gondoljuk, hogy a szocializmus éber cenzorai érintetlenül hagyták volna a szöveget, ha értik az utalást, hiszen a világirodalom magyar vagy magyarul is kiadott jeleseinek műveit – Vernétől József Attiláig – minden gátlás és szívfájdalom nélkül végiggyomlálták.)
Takáts Gyula azonban a legnagyobb elismerés hangján szólt Fekete István életművéről. Néhány gondolat az 1984 tavaszán elhangzott avatóbeszédből: „Gölle, a szülőfalu, a Kapos mente és a Kapos, a város és tája és utcái, emberei, történetei és néprajza, földrajza és természetrajza olyan stílus és olyan szókincs és mesélőkedv jegyeivel jelennek meg előttünk, ami megközelíti a szóval varázsolás fogalmát. […] Lírája, akár Krúdyé, a legszebb magyar prózaversek közé sorolható. […] Könyveiből a külföld a magyar tájat és embert, a magyar pedig a hazát ismeri meg. A legnemesebb honismereti mozgalom az övé! Egyéni utakon járó magyar író, aki jelentős műveket hagyott hátra. Könyveiből harmónia és tiszta és egyszerű bölcsesség sugárzik. Hitének mélysége vitte közel az elemekhez és az emberekhez. Szeretete egyetemes. Ahol magyarok élnek, írásait mint a hazához vezető kalauzt igénylik.” (Somogy, 1984/4. szám, 16–19. o.)