Manó bácsi útja Kárpátaljától a Balaton-partig vezetett
„Kitűnő kolléga, kartársait megbecsülő lelkiismeretes orvos volt. […] Tudásával, kitűnő szervező erejével, praktikus észjárásával és tapasztalatával több intézmény megvalósítását segítette elő.” (Somogyi Hírlap, 1916. szeptember 5.) „…Úgy közéleti, mint társadalmi szereplését mindig a legnagyobb elismerés kísérte. Ama kevesek sorába tartozott, akinek ellenségei soha, mindig csak tisztelői, őszintén szerető barátai voltak.” (Somogyvármegye, 1916. szeptember 5.) A több mint egy évszázada megjelent kaposvári lapokban így jellemezték dr. Szaplonczay Manó (1856–1916) vármegyei tiszti főorvost, akinek az emléktábláját 2006. október 11-én avatták fel a Fő utca 55. szám alatt, a Tallián Gyula utca sarkán. Az ünnepségen dr. Andrásofszky Barna (1924–2018), a Magyar Egészségügyi Társaság örökös elnöke és dr. Vörös Gyula, a városi önkormányzat népjóléti igazgatója is hasonló szavakkal méltatta a százötven évvel azelőtt született kiváló orvos, egészségnevelő és Balaton-rajongó pályafutását.
Szaplonczay messziről, Kárpátaljáról került Somogyba (a Bereg vármegyei Csetfalván látta meg a napvilágot), nem ismerték errefelé, ezért minden akkori és későbbi elismerő szóért keményen meg kellett dolgoznia. A szerteágazó érdeklődésű és sok mindenhez értő fiatalember azonban hamar belopta magát a somogyiak szívébe, hiszen lerítt róla, hogy ő is szereti a somogyi tájat és a somogyi embereket. Az orvosi diplomáját Budapesten megszerző Szaplonczay az 1880-as évek elején Marcaliban kezdte a pályáját, ahol nagy része volt a járási kórház megalapításában. Rövid ideig vezette is az intézményt, viszont harmincöt éves korában, 1891-ben már Kaposvárra költözött, hiszen kinevezték a vármegye tiszti főorvosává. (A felelősségteljes állást hat pályázó közül nyerte el.) A következő negyed évszázadban a megyeszékhelyen élt, abban a szolgálati lakásban, amelyet tisztelői emléktáblával jelöltek meg 2006 őszén.
Nem lehet ráfogni, hogy szűk látókörű szakbarbár lett volna: orvosként egyaránt foglalkozott belgyógyászattal, sebészettel és szülészettel, az elmebetegségekkel és a járványokkal. A marcali mellett a kaposvári és a szigetvári kórház is sokat köszönhet neki. Szívügyének tekintette a népbetegségek elleni harcot, ezért védőoltásokat vezetett be Somogy megyében. Kezdeményezésére már 1891-ben bábaképző iskola kezdte meg működését Kaposváron, s a tuberkulózis elleni küzdelem jegyében hathatósan támogatta a tüdőbeteg-gondozó létrehozását is. A népesedés mint társadalmi jelenség szintén érdekelte, ezért határozottan fellépett az „egykerendszer” ellen. Mindezek után aligha meglepő, hogy amikor elhunyt dr. Szigeti-Gyula János, a kaposvári megyei közkórház igazgató főorvosa, a századfordulón átmenetileg dr. Szaplonczay vette át a megye első számú egészségügyi intézményének vezetését.
„Manó bácsi” társadalmi téren is páratlan munkabírásról tett bizonyságot. Elnöke volt az országos orvosszövetség Somogy megyei fiókjának, tagja az országos közegészségügyi tanácsnak és Kaposvár képviselő-testületének, s élete utolsó évtizedében igazgatója a Kaposvári Nemzeti Kaszinónak. Abban is nagy szerepet vállalt, hogy a kaszinó 1911-ben székházat építtetett az Eszterházy – a mai Bajcsy-Zsilinszky – utcában. (Ez a város egyik legszebb szecessziós épülete.) A világháború kitörésekor önként jelentkezett betegápolónak, s egy hadikórházban gondozta a sebesült katonákat. A tollat is ügyesen forgatta; számos írásában a Balatonnal foglalkozott.
A tekintélyes orvost és közéleti embert igen szoros kapcsolat fűzte a „magyar tengerhez”. Valósággal szerelmese lett a tónak, és áldozatkész támogatója a fürdőkultúra fejlődésének. 1894-ben Kaposváron alapította meg a Fonyódi Nyaralók Társaságát, s ugyanebben az évben villát is építtetett a Zichy Béla grófról Bélatelepnek elnevezett fürdőhelyen. Ebben a villában ápolták akkor is, amikor szívbetegsége elhatalmasodott. Dr. Szaplonczay Manó ugyan Kaposváron hunyt el hatvanéves korában, de saját kívánságára Fonyódon helyezték örök nyugalomra. Márvány síremlékét azóta is nagy becsben tartják Fonyódon, ahol emlékoszlopot állítottak a tiszteletére, és sétányt is elneveztek róla. 2016 óta az ő nevét viseli a marcali kórház.
Még felsorolni is nehéz, hogy mit alkotott, hogy mivel foglalkozott. Ezzel már a kortársai is így voltak… „Orvos volt, hivatását szerető, átérző és a legideálisabb lelkesedéssel teljesítő orvos – mondta róla emlékbeszédében Tallián Andor megyei főjegyző –, aki önfeláldozó buzgósággal igyekezett embertársainak segítségére lenni. […] Nem tett különbséget ember és ember között, gazdagnak, szegénynek egyformán nyitva volt ajtaja, mindenki megtalálta nála a jó orvos segítségét. […] Részt vett minden közéleti mozgalomban, a társadalomnak vezető egyénisége volt, ahol hazafias gondolkozásáért, szilárd jelleméért, igazságos és egyenes lelkületéért tisztelték és becsülték.” (Somogyi Hírlap, 1916. szeptember 8.)
Kortársai szeretetre méltó, kedves, csendes és nyugodt embernek írták le. Elhunytakor a vármegyeházra, a városházára és a nemzeti kaszinóra is kitűzték a gyászlobogót.