Régi dicsőségünkről mesél Rongylábú emléktáblája
2011. július 18-a nemcsak azért marad emlékezetes Kaposvár sporttörténetében, mert ekkor kezdődött meg a hetedik Intersport Ifjúsági Futballfesztivál, hanem azért is, mert József Attila utcai szülőházának falán ezen a napon avatták fel Czibor Zoltán (1929–1997) 43-szoros válogatott labdarúgó, az Aranycsapat balszélsőjének emléktábláját. Az utánpótlás-együttesek első nemzetközi seregszemléjét még 2005 nyarán rendezték meg Kaposváron, a város környékén és Csurgón, s mit tesz Isten: a nyitónap két díszvendége az egykori Aranycsapat két másik játékosa, Buzánszky Jenő és Grosics Gyula volt. De a hetedik fesztivál nyitányának is megadták a módját; a Czibor-emléktábla leleplezésekor a Magyar Labdarúgó Szövetség sportigazgatója, a korábbi hetvenszeres válogatott Nyilasi Tibor mondott avatóbeszédet, és Czibor Zoltán húga, Czibor Zsuzsanna is részt vett az ünnepségen.
Az ördöngös cseleiről, kiszámíthatatlanságáról, gyorsaságáról és gólerős játékáról közismert Czibor tehát Kaposváron született, bár nem kötötték erős szálak Somogy megye székvárosához. Azért lett a földink, mert vasutas édesapja akkoriban itt teljesített szolgálatot. A kis Czibor korán elkerült innen: gyerekkorának legnagyobb részét Komáromban töltötte, családja szintén odavalósi volt, így érthető, hogy kiváló labdarúgónkat később is oda húzta vissza a szíve. 1989-ben, amikor évtizedek óta először járt Kaposváron – az anyakönyvi kivonatáért kereste fel a városi tanácsot –, bizony már nem is tudta megmutatni, melyik volt a szülőháza.
Az viszont tény, hogy itt látta meg a napvilágot, mint ahogy az is, hogy fiatal futballistaként néhányszor a Kapos-parti metropoliszban is volt alkalma megcsillogtatni különleges képességeit. Mármint akkor, amikor csapata nálunk vendégszerepelt. Így tett 1951. április 15-én is, amikor a Csepeli Vasas 10 : 0-ra verte Kaposváron a város válogatottját. Az egykorú tudósítás szerint ő volt a mezőny legjobbja: „a legtökéletesebb csatárjátékot mutatta be, helyét állandóan változtatta, és mindig látható volt”. (Somogyi Néplap, 1951. április 17.) A korábban Fradi-játékos Czibor azért játszott akkor a Csepelben, mert a kommunisták hatalmi szóval felmorzsolták a Ferencvárost, ő pedig a katonai behívó elkerülése végett a munkáscsapathoz igazolt. Később neki is a Honvédhoz vezetett az útja.
A „Rongylábúnak” is becézett Czibor Zoltán 1954 nyarán kétszer focizott a szülővárosában. Július 23-án egy budapesti–balatonboglári vegyes csapat játékosaként lépett a Sztálin úti sportpálya gyepére „aranycsapatos” barátaival, Budai Lászlóval és Kocsis Sándorral egyetemben. Ez a sporttelep a Szent Imre utcának a Berzsenyi-iskolával szemben lévő területén volt; sokáig Dózsa-pálya néven is ismerték. Az eredményt (Cziborék a Kaposvári Dózsával játszottak) sajnos nem ismerjük, mint ahogy annak a meccsnek a gólarányáról is ellentmondó adatokat olvashatunk, amelyre tizenkét nappal később került sor ugyanitt. Egy bizonyos: a Budapesti Honvéd nagyon eltángálta a Kaposvári Kinizsit 1954. augusztus 4-én. Lehet, hogy 12 : 1 volt a vége, a korabeli újság mindenesetre 21 : 1-ről írt… Érdemes beleolvasnunk a barátságos találkozóról szóló laptudósításba: „Már napok óta lázban égett a város. Mindenki jegyet akart szerezni a mérkőzésre, hogy láthassa az annyi sikert és dicsőséget aratott válogatott csapat játékosait. Nem csoda tehát, hogy a legboldogabb emberek közé számított szerdán délután az, aki jegyet kapott a mérkőzésre. És a mérkőzés meg is felelt a várakozásnak. Igaz, hogy Lóránt, a válogatott középhátvéd nem szerepelt a csapatban, de még így is nagyszerű játékot, a labdarúgás magasiskoláját láthatta Kaposvár közönsége. […] Láthatták Grosits nagyszerű helyezkedését, biztos kifutásait, habár alig volt egy-két alkalma, hogy bemutassa nagy tudását. Bozsik nagyszerű technikájával, pontos leadásaival hívta fel magára a figyelmet. Azonban ezen a mérkőzésen mégis a csatársor szerepelt a legjobban. Minden támadás egy-egy élményt jelentett azok számára, akik még nem látták válogatottjainkat mérkőzés közben. Pontos és gyors leadások, sok helycsere, kifogástalan labdakezelés és a támadások eredményes befejezése jellemezte ennek a sornak munkáját. Budai II. rendkívüli gyorsasága, Kocsis nagyszerű labdakezelése, Puskás kitűnő cselező- és lövőkészsége, Czibor gyorsasága sokszor csodálatba ejtették a közönséget.” (Somogyi Néplap, 1954. augusztus 6.)
Hát igen: Czibor akkor már olimpiai bajnok és világbajnoki ezüstérmes volt (mindkét döntőben ő szerezte a második magyar gólt), játszott az „évszázad mérkőzésén” az angolok ellen, s még hátravolt nagy korszaka a Barcelonában.
Az 1956 óta külföldön élő Czibor Zoltán a rendszerváltozás után visszaköltözött Komáromba. „A haza hű – mondta. – Lelki vonzereje van. Ezt csak az tudja átélni, aki egyszer már elszakadt tőle.” (Somogyország, 1989. december 22.) A magyar válogatott Málta, Andorra és Luxemburg elleni mérkőzéseit már nem érte meg…