Fájdalom a kőben és a kövön túl
Kilencven esztendővel az első világháborút – és Magyarország számára sok minden mást is – lezáró békediktátum aláírása után, 2010. június 4-én a kaposvári Berzsenyi parkban leleplezték Párkányi Raab Péter balassagyarmati születésű szobrász Trianon-emlékművét. Az évfordulón, amelyet akkor ültek meg először a nemzeti összetartozás napjaként, Melocco Miklós szobrászművész, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Szita Károly polgármester mondott avatóbeszédet.
Melocco Miklós „kőbe zárt fájdalomnak” nevezte a csaknem hét méter magas, különleges szépségű obeliszket, míg Semjén arról beszélt, hogy felelősségteljes választ kell adnunk a trianoni tragédiára, nem feledve: „csak magunkra számíthatunk”. A polgármester szerint pedig a szobor „eget és földet összekötő jel, mely szelíden vezeti az ég felé tekintetünket”. (Somogyi Hírlap, 2010. június 5.)
Bár Kaposvárt nem ugrották át az 1920. június 4-én szentesített új országhatárok, Trianon természetesen a somogyi székváros életére is nagy hatást gyakorolt. „Tehát ma van a napja – fogalmazott az Új-Somogy című korabeli lap. – Ez a szomorúságtól terhes hajnal is felvirradt. […] A templomokban megkondulnak a harangok, az üzletredőnyök lezárulnak, egy percre visszafojtódik a lélegzetünk, és szívfájdalommal gondolunk arra, hogy valahol messze két szerződő fél kezében remeg most a toll.”
Már néhány hónappal korábban, 1920 elején, amikor nyilvánosságra került a számos színmagyar terület elvesztésével fenyegető békeszerződés tervezete, a megdöbbenés és a felháborodás hulláma söpört végig Magyarországon. Január 18-án a kaposvári Kossuth téren is népgyűlést tartottak, hogy tiltakozzanak a békefeltételek ellen. A középületeken és a magánházakon gyászlobogók lengtek, s a „reánk erőszakolt békeszerződés” ellen tiltakozó táviratot küldtek a miniszterelnökhöz a város nevében. Napokon keresztül a szórakozóhelyek is zárva tartottak, az újságok pedig gyászkeretes címoldallal jelentek meg Somogy vármegye székhelyén. Az ország területének megcsonkításáról a kaposvári templomokban is szót ejtettek a január 18-i istentisztelet után. Az előző nap a zsinagógában Herzog Manó főrabbi kijelentette: „Fejet hajtunk a ránk diktált békének, de abba belenyugodni sohasem fogunk.”
Június 4-én délelőtt bezártak a kaposvári üzletek, s nemcsak a nyilvános helyeken hallgatott el a muzsikaszó, hanem a magánházak is elcsendesedtek. Egyedül a harangok zúgtak. „Az egész ország, így Kaposvár is ökölbeszorított kézzel, némán gyászol e napon” – írta a helyi lap. (Új-Somogy, 1920. június 5., 1. o.) A tanfelügyelő rendeletére Somogy megye összes iskolájában elmondták a tanulóknak, hogy „kénytelenek voltunk a békeszerződést aláírni, mert az aláírás megtagadása állami életünk veszélyeztetésével járhatott volna, de a békeszerződést soha nem ismerhetjük el”.
A húszas évek óta számos kaposvári utcanév emlékeztet a fogalommá feketedett Trianonra: Brassó, Kassa, Léva, Losonc, Munkács, Nagyszeben, Temesvár… (Eredetileg a 48-as ifjúság útját is Pozsony utcának hívták.) A megyeszékhely az elcsatolt országrészek menekültjeit is nagy számban fogadta be. Az új kaposi polgárok jelentős szerepét mutatja, hogy egyiküket, a Felvidékről származó Lehotzky Brúnót 1925-ben Kaposvár főjegyzőjévé, öt év múlva helyettes polgármesterévé választották. A Felvidék visszatérését követően ő is visszaköltözött szülőföldjére, ahol Léva városának polgármestereként folytatta pályafutását.
A revízió hangos követelésének, majd részleges – és átmeneti – érvényesítésének időszaka után olyan évtizedek jöttek, amikor a trianoni határokon belül sem volt tanácsos nyíltan felpanaszolni a békeszerződés igazságtalanságát. A Rákosi- és a Kádár-rendszer még József Attila költői életművéből is kicenzúrázta a trianoni békét elítélő „eretnek” gondolatokat…
Viszont a határon túli magyar menekültek, akik a huszadik század viharai alatt és után az anyaországban telepedtek le, alakítottak valamit a társadalom mentalitásán. Számon tartották egymást – meg azt is, hogy mi köti őket a szülőföldjükhöz –, s jelenlétük biztosan hozzájárult a rendszerváltozásnak nevezett folyamathoz. A megoldatlan etnikai kérdések, a kibeszélhetetlen egyéni és nemzeti sérelmek természetes módon kapcsolódtak össze a kommunista rendszer kritikájával, és az 1980-as évek végén nem elhanyagolható szerepet játszottak a politikai fordulatban, Magyarországon csakúgy, mint Romániában.
Trianonnal kapcsolatban egyvalamiről biztosan nem mondhatunk le sohasem: hogy nevén nevezzük a valóságot. A kassai polgár, Márai Sándor a Trianon árnyékában lepergett huszadik század összes megszenvedett tapasztalatával figyelmeztet: „soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz”.