Mindig emlékezni fogunk a főispán beiktatására
Mint máshol, úgy Kaposváron is számos olyan személynek van szobra vagy emléktáblája, aki kiváló ember volt ugyan, de emlékezete jobbára csak a helyieknek fontos, hiszen egy viszonylag kis közösség érdekeit viselte a szívén munkássága során. S persze olyan nagyságok bronzba öntött vagy kőbe vésett emlékét is őrzik – őrizzük –, akik az egész emberiség, de legalább az egész ország javára tevékenykedtek. Az a csaknem két évszázada elhunyt férfiú, akinek a tiszteletére 2010. január 7-én avatóünnepséget tartottak a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum nyugati falánál, kétségkívül ez utóbbi csoportba tartozott.
A könyvtár- és múzeumalapító gróf Széchényi Ferenc (1754–1820) emléktábláját, Gera Katalin szobrászművész alkotását Gelencsér Attila megyei elnök és Szita Károly polgármester leplezte le, s az avatás kezdeményezője, dr. Szép Tamás ügyvéd, városi képviselő mondott ünnepi beszédet. Azért éppen ide, az egykori vármegyeháza oldalára került a mementó, mert a jeles főúr – gróf Széchenyi István, „a legnagyobb magyar” édesapja – tizenhárom esztendőn át Somogy vármegyének is főispánja volt. (Bár abban az időben a jelenlegi vármegyeháza még nem állt: a földszintes, cseréppel fedett, barokk épület, amelyet Széchényi Ferenc is ismert, 1752-re készült el. A bontásából nyert téglákat a jelenlegi, 1832-ben átadott klasszicista vármegyeháza építéséhez is felhasználták.)
Somogyban megelégedéssel fogadták, hogy 1798. április 6-án Ferenc grófot nevezték ki főispánná, hiszen a vármegyénkben is birtokos arisztokrata addigra már bizonyságát adta a nemzeti ügy iránti elkötelezettségének. Eleinte támogatta ugyan II. József politikáját, de a császár önkényes és alkotmányellenes lépései s nem utolsósorban németesítő törekvései miatt csakhamar lemondott hivataláról (addig a pécsi kerület királyi biztosa volt; Somogy megye is ehhez a kerülethez tartozott). A gróf marcali és somogyvári kastélyában fészekmeleg otthonra lelt mindenki, aki szolgálatot tett vagy tehetett a nemzeti művelődésnek. Ahogy a kaposvári gimnázium későbbi patrónusa, Somssich Pál írta: „Gróf Széchényi Ferenc ifjakat, kikben magasabbra törekvő lelket sejtett, rang- és születéskülönbség nélkül udvarába hívott meg, hogy ott megismertesse velük a nagyobb és műveltebb körök szokásait.” (Somogy vármegye. Szerk. Csánki Dezső. Budapest, Országos Monografia Társ., [1914]. 236–237. o.)
Az 1790-es években vállalt csak újra közhivatalt gróf Széchényi Ferenc, akit 1798. július 4-én emlékezetes külsőségek között iktattak be somogyi főispáni tisztségébe. Az „emlékezetességről” elsősorban az ekkor Kaposváron időző országos hírű költő, Csokonai Vitéz Mihály gondoskodott, aki A haza templomának örömnapja címmel alkalmi verset is írt az esemény és mindenekelőtt az új főispán tiszteletére. Bár a barokk pompájú hódoló költemény nem jelenti a művészi csúcspontot Csokonai poézisében, az ünnepség motívumai beépültek a következő évben befejezett vígeposz, a Dorottya cselekményébe. (A költőt egyébiránt száz forinttal jutalmazta meg a versért Széchényi. A vérszemet kapott poéta három nap múlva a főispán nejét, Festetics Julianna grófnőt kínálta meg egy költeménnyel – tőle ötven forintot kapott.)
A beiktatást kísérő többnapos kaposvári ünnepségeknek még egy neves irodalmár látogatója volt: Pálóczi Horváth Ádám költő és polihisztor. Ő is ekkor (1798. július 5-én) írta meg Kaposváron „Még azt mondják: nem illik a tánc a magyarnak!” kezdetű, általánosan ismertté vált táncnótaszövegét.
Gróf Széchényi Ferenc főispáni időszakában több előremutató intézkedés is történt. Királyi biztosként az új főispán kapta meg a Dráva és a Mura folyók szabályozásának feladatát, az ő hivatali időszakában újították meg a megye járási beosztását, Somogyban bevezették a himlőoltást, s igyekeztek véget vetni a kuruzslásnak és a szerencsejátékokkal folytatott üzérkedésnek. Persze a Napóleon elleni hadjárathoz szükséges katonaság kiállításával és a háború költségeinek előteremtésével is foglalkoznia kellett Széchényinek, aki 1811-ben végleg megelégelte az osztrák abszolutizmust, és – szembetegségére hivatkozva – összes méltóságáról lemondott. Ezúttal később sem reaktiválta magát: némaságával tiltakozott Metternich rendszere ellen. Életműve azonban nem múlt el vele, sőt, fiában még inkább kiteljesedett.
Mi pedig méltán lehetünk rá büszkék, hogy Széchényi gróf 1802-ben, tehát somogyi főispánsága idején ajándékozta a nemzetnek gazdag magángyűjteményét, megalapítva a Magyar Nemzeti Múzeumot és azt az országos könyvtárat, amely ma is az ő nevét viseli.
