Még visszhangoznak a lövések…
A Szent Imre utca 14. szám alatti Pártok háza előtt a forradalom kirobbanásának 39. évfordulóján, 1995. október 23-án kopjafát avattak az 1956-os kaposvári áldozatok emlékére. A hat név az épület falán elhelyezett emléktáblán is olvasható.
Az épület, ahol a Nemzetőrök Szövetsége által rendezett megemlékezést tartották, egyike volt az 1956-os forradalom legfontosabb kaposvári helyszíneinek. Bár az 1940-es években, amikor a szemet gyönyörködtetőnek csak erős túlzással nevezhető emeletes ház elkészült, aligha gondolta bárki is, hogy milyen szerepet fog majd játszani néhány év múlva: akkor ugyanis az Államépítészeti Hivatal székháza volt. A történelem kereke azonban nemsokára nagyot fordult, s a megszüntetett hivatal hajléka 1950-ben a Magyar Dolgozók Pártja Somogy Megyei Bizottságának támaszpontjává lényegült át.
A székház újabb funkcióváltása a forradalom napjaiban következett be. 1956. október 30-án – aznap délelőtt, amikor Nagy Imre miniszterelnök bejelentette a többpártrendszer visszaállítását – tüntető tömeg vonult a megyei pártbizottság Szabadság park (a mai Berzsenyi park) melletti székházához; néhány tüntető egy hosszú létrát kerített, s egyikük leverte a pártszékház feliratának betűit. Hamvas József főiskolai tanár és Kunszabó Ferenc újságíró többször is beszélt az emberekhez, akiknek elégedetlenségét és eltökéltségét fokozta, hogy a kompromittálódott Tóth István, a kommunista párt megyei első titkára és társai láthatóan nem óhajtottak megválni a tisztségüktől. Amikor aztán – a fővárosi pártközpont véleményét kikérve – mégis lemondtak, már elkéstek: mindannyiukat őrizetbe vették, és a megyei börtönbe kísérték. (Losonczi Pál, a későbbi államfő is köztük volt.) A gyűlölt ÁVH tisztjeinek letartóztatása szintén megkezdődött. A megyei pártbizottság épülete október végétől a Somogy Megyei Forradalmi Nemzeti Tanács székháza lett – bár a testület nem itt ülésezett –, és a Nemzetőrség központját is itt rendezték be. Sajnos csak néhány napra…
1956. november 4-én, a magyar történelem egyik legsötétebb hajnalán a Taszárt korábban már elfoglaló szovjet páncélosszázad benyomult Kaposvárra. Az orosz tankok egyik célpontja a megyei pártbizottság székháza, azaz a forradalmi nemzeti tanács és a nemzetőrök központi épülete volt a park szomszédságában. Az itt szolgálatot teljesítő három fiatal nemzetőr (Köbl József, Somogyi Antal és Vigh Jenő) mellett három járókelő (Fehér Imre, Karádi Lajos és Kovács Rezső) esett áldozatul a szovjet intervenciónak.
A pártházból kiráncigált és falhoz állított nemzetőrökre – tanulókra és sorkatonákra – egyszerűen tüzet nyitottak az oroszok. Az egyik túlélő, Nagy József cukoriparis diák utóbb így mesélte el a történteket: „Az orosz katonák ütöttek és fasisztáztak bennünket, és lökdösve állítottak a fal mellé. A harckocsi a parkon jött keresztül, fel-alá járkált, és az egész parkot géppuskatűzben tartotta. Így halt meg három férfi, akik pont akkor dolgozni mentek, és találat érte őket. Feküdtünk a saját vérünkben, és igen féltünk, hogy a páncélos végigmegy rajtunk. Az oroszok gépkarabéllyal lőttek, és robbanó tölténnyel. Ezt mutatta ki a sérülésem. Oroszok lőttek, orosz vezényszóra, de egy fő ÁVH-s tiszt »magyar« is jelen volt…”
Poldesz Albertet, a Somogy Megyei Forradalmi Nemzeti Tanács titkárát, aki a november 4-ére virradó éjszakát a megyei tanács vendégszobájában töltötte, mélyen megrázták az események: „Először csak szórványosan voltak a puskalövések hallhatók, majd egy hosszabb ideig tartó fegyverropogás következett. […] Fiatal kaposvári diákokat mészároltak le a szovjetek. Haláluk feletti szomorúságom egész életemen keresztül elkísért.” (M. Kiss Sándor: Olvasókönyv. Forradalom Somogyban – 1956. Budapest, Püski, 1997. 151–152. o.)
A pártház előtt fekvő sebesülteket csak másfél óra múlva rakták fel egy teherautóra. Ez Taszárra, majd onnan egy orosz mentőautó Pincehelyre vitte őket. Az iskolatársai által vidám, eleven fiúnak és ügyes tornásznak jellemzett tizennyolc éves Somogyi Antal útközben halt meg. Hőgyészen, a falujában temették el.
A többi legyilkoltat a Nyugati temetőbe vitték a szovjet katonák, ahol koszorúkkal és avarral takarták le a holttesteket. Csak egy hónap múlva lehetett őket eltemetni. Köbl József és a szintén a pártháznál lelőtt Vigh Jenő sorkatona nyughelyére ekkor a „Meghaltak a Hazáért!” felirat került. Kádárék regnálása alatt persze nem lehetett ott sokáig…
„A hamu alatt maradt még egy kis szikra, amit meg kell őriznünk, hogy lássuk: megaláztatásunk, szenvedésünk nem volt hiábavaló. Ha nem felejtünk, akkor azok sem halnak meg, akikért ezt a kopjafát állítottuk” – mondta az 1995. októberi avatóünnepségen a kopjafa alkotója, Fábián Lajos balatonszemesi erdőmérnök, iparművész.