A vándorló obeliszk
Kaposvárt az elmúlt egy-két évszázadban nevezték iskolavárosnak, a malmok, majd a virágok városának és katonavárosnak is. Utóbbi titulust leginkább a híres 44-es katonák miatt kapta a megyeszékhely a 19. század második felében.
1859. december végén átszervezték a Habsburg Birodalom hadseregének gyalogságát; a 44. számú gyalogezredhez, amely még 1744-ben alakult meg Milánóban, a kaposvári kiegészítő kerület tartozott ezután. Ez a kerület egész Somogy vármegyéből, valamint Tolna kétötöd részéből állt, s 1860-tól már az ezred egyik zászlóalja adta Kaposvár helyőrségét. Csaknem hatvan évig tartott a 44-esek és a város együttélése, miközben lassan felépült a sajátos szavajárásukról – „rossebezésükről” – híres 44-es katonák legendája. A 44-eseket Albrecht-bakáknak is nevezték, mert az első évtizedekben a konzervativizmus megtestesítőjének számító Albrecht főherceg (1817–1895) gyakorolta az „ezredtulajdonosi” jogokat. (Az ezredtulajdonos olyan előkelő személy volt a Habsburg-monarchiában, akit az uralkodó kitüntetésképpen valamely ezred élére állított.)
A 44. gyalogezred már a porosz–osztrák háború legvéresebb ütközetében, az 1866. július 3-i königgrätzi csatában is nagy szerephez jutott. A 44-esek közül mintegy százan estek el a csehországi csatatéren, s tizenegy tiszt és nyolcvan legénységi állományú katona kapott kitüntetést vitéz magatartásáért.
Bő három év múlva egy másik – azóta már jórészt elfeledett – hadjáratban kellett részt vennie a kaposvári ezrednek: 1869 őszén a „rosseb bakákat” is bevetették a Dalmáciában kitört felkelés elfojtására. Az ezred itt is érzékeny veszteségeket szenvedett. A Somogy című hetilap 1869. december 14-i számában megjelent tudósítás a lokálpatrióta büszkeség és az alattvalói hűség mellett más érzéseket is kifejezett: „Magántudósítónk írja nekünk Dalmátiából, hogy midőn a főherceg Albrecht-zászlóaljak a leggyilkosabb csatát vívták a hegyszorosok közt, megjelent a tábornok köztök, s fennszóval mondá: »Ily ezredben még hadnagy is örömest lennék!« A zászlóaljak viselt dolgait távsürgönyözték a főherceg tulajdonosnak, ki szerencsét kívánt ezredének, s dicsérettel halmozá el. Sajnos, hogy a valódi hősök önfeláldozása, rettenthetlen vitézsége mellett is semmi előny sincs nyerve az eddigi hadjáratban.”
Az 1866. és 1869. évi ütközetek legmaradandóbb eredménye talán az volt, hogy 1870 elején a cattarói temetőben, 1872 nyarán pedig Kaposváron szenteltek emlékművet az elesett 44-eseknek…
A Königgrätznél és Dalmáciában hősi halált haltak kaposvári emlékoszlopát széles körű összefogással állították fel a főtéren, amelyet akkor még Széchenyi térnek neveztek. Az ezred tisztikara által indított gyűjtéshez a vármegye is csatlakozott, Kaposvár városa a helyet biztosította, az Esterházy-uradalom bérlője több ezer téglát adott, Lang Alajos mérnök ingyen készítette el a tervrajzot, és Deckert Krisztián építész is ugyanilyen árat számított fel az emlékmű megépítéséért. (Deckert tervezte a Szarvas fogadót és a zárdát is, és néhány év múlva ő építette fel a honvédlaktanyát.) Ráadásul a Déli Vasút igen olcsón szállította a több mint háromszáz mázsás emlékművet Graztól Zákányig, a Duna–Drávai Vasút pedig ingyen vitte el Zákánytól Kaposvárig.
Az emlékoszlop szürke márványból készült, a négy sarokkövet vaslánccal kötötték össze. Felavatásának igencsak megadták a módját. Már az előző este megérkezett a katonazenekar, amely indulókat játszva végigjárta a főutcát, hatvan-hetven katona pedig nemzeti színű lámpával a kézben tartott felvonulást. A muzsika és a látványosság már ekkor nagy tömeget vonzott. A leleplezési ünnepély 1872. augusztus 12-én, hétfőn reggel 9 órakor kezdődött; persze már 8 óra előtt tömve volt a főtér, ahol a hölgyek számára egy emelvényt is ácsoltak. „Itt volt a város kicsinyje-nagyja, fiatal, öreg, szegény és gazdag; de nemcsak Kaposvár, hanem a környék is szép számmal volt képviselve.”
A zöld lepellel fedett szobor körül zászlók lengedeztek – köztük piros-fehér-zöld és fekete-sárga is akadt –, az emlékmű talapzatát koszorúk borították. Észak felől egy rögtönzött kápolnát is felállítottak, ahol Szabó Lajos (1846–1899) kaposvári káplán mutatott be szentmisét. Megszólaltak a mozsarak, és díszsortüzet adtak a katonák. A mise után először a káplán tartott ünnepi beszédet, majd Radványi Móric ezredes, a 44-esek parancsnoka német nyelven szólt a katonákhoz, s átadta a városbírónak (Zuzman József asztalosmesternek) a szobor felállításáról szóló okmányt – ezzel mintegy a város felügyeletére bízva az emlékművet. Az irat átadása közben hullott le a lepel az obeliszkről. Az ünnepség a katonazenekar játékával ért véget: ismét a „Gotterhalte…” zengett a kaposvári főtéren.
De még mindig nem volt vége: délben díszebéd következett a Korona vendéglőben, este ünnepi színielőadás, az emlékmű mögött álló gimnáziumépületet (sokkal később itt működött az élelmiszeripari szakközépiskola) pedig az aljától a tetejéig kivilágították. Másnap céllövészetet rendeztek a Cserben, amely zenével és tánccal folytatódott. „Ezekből láthatjuk, hogy a tisztikar mindent felhasznált, miképp a közönség igényeinek megfeleljen. […] Mondhatjuk, városunk e három nap alatt oly élénk volt, minő talán soha.” (Somogy, 1872. augusztus 20.)
Az obeliszk hamarosan csatlakozott a „vándorló kaposvári szobrok” népes táborához. A 20. század elején – hogy a Kossuth-szobor foglalhassa el a helyét – a Rákóczi térre telepítették át, a harmincas években pedig a Horthy, azaz a mai Berzsenyi parkba került. Nem messze tőle 1945-ben egy monumentális obeliszket állíttatott fel a megszálló hatalom. A 44-esek jóval kisebb emlékoszlopa még mindig megvan…