Petőfi vigyázó tekintete előtt
1934 őszén a kaposvári Deák téren avatták fel nagyatádi Szabó István egykori kisgazda miniszter szobrát, amely azonban csak másfél évtizedet tölthetett el itt. A negyvenes évek végén eltávolított alkotás hűlt helyét az ötvenes évek közepén Petőfi Sándor bronzszobra foglalta el – a költőé, akit lelkesen ölelt magához a mindenáron szellemi elődöket kereső kommunista diktatúra.
A magyar irodalom jelképes alakját ábrázoló szobrot az 1954. évi ünnepi könyvhét első napján, október 3-án avatták fel. (Egyébként ugyanezen a vasárnap délelőttön nyitották meg Kaposvár új közforgalmi repülőterét a város melletti kaposújlaki réten.) A szobor leleplezésének alkalmából Petőfi nevére átkeresztelt Deák téren Takáts Gyula író, költő (1911–2008) köszöntötte az ünnepség résztvevőit, s Mikecz János (1905–1988), a Városi Tanács elnöke mondta az avatóbeszédet. A Kossuth-díjas Devecseri Gábor (1917–1971) is szerepet kapott a rendezvényen, aki Petőfiről beszélt, költőtársa, Jankovich Ferenc (1907–1971) pedig saját versei közül olvasott fel egyet. Ezután a Somogy Megyei Népi Együttes következett, amely somogyi betyárnótákat adott elő dr. Kanyar József vezetésével… A szobor talapzatánál természetesen a Magyar Dolgozók Pártja Városi Bizottságának égőpiros virágokkal ékesített koszorúját helyezték el először.
Az ünnepségen a szobor alkotója, a budapesti születésű, de nyolcévesen Kaposvárra került és a Sétatér utcában felnőtt Ispánki József (1906–1992) is jelen volt, aki így nyilatkozott művéről: „Petőfi verseit mindenki azonnal, első olvasásra megérti. Mindenkihez szól. Szobrának is olyannak kellett lennie, hogy az mindenkihez szóljon. Világos, tiszta, reális ábrázolást próbáltam alkalmazni, egyszerűt, emberit. Az meg szinte magánügyem, hogy a szobor ott áll abban a városban, ahol lépten-nyomon gyermekkorom emlékeibe ütközöm. Lehet-e erről megindulás nélkül beszélni?” (Somogyi Néplap, 1954. október 5.)
Bár az ünnepi szónokok több ízben utaltak rá, hogy maga Petőfi valószínűleg nem járt Kaposváron, mi már tudjuk, hogy egy ízben bizony itt is megfordult. A vándorszínészettel átmenetileg felhagyó költő 1841 őszén Mohácsról Pécs, Szigetvár, Kaposvár, Keszthely, Sümeg és Szombathely érintésével ment Sopronba, onnan pedig Pozsonyba, majd Pápára. Útjáról 1842. július 7-én kelt levelében számolt be, de kaposvári tapasztalatait nem részletezte.
Mikecz elvtárs, a városi tanácselnök többek között ezt mondta Petőfiről a kaposvári szoboravatáson: „Ő a mi ősünk, aki a leggazdagabb, legnagyobb örökséget hagyta ránk: a szabadság forró szeretetét, az ember megbecsülését, az igazság melletti harcos kiállást, az elvhűséget.” A tanácselnöknek tehát sikerült csokorba szednie mindazt, ami nem jellemezte a Rákosi-korszak funkcionáriusait… Aki azonban nem Petőfi Sándor szelleméhez hűen, hanem hazugságokkal és a kisajátítás szándékával közeledik a költő alakjához, annak – úgy tűnik – időnként az orrára koppint a történelem. „Hirdesse ez a szobor – fejezte be értékes gondolatai sorát Mikecz elvtárs –, hogy Kaposvár és Somogy megye dolgozó népe az ő nyomdokain halad, hálás szívvel elfogadja a gazdag és drága örökséget, s azt teszi életének és munkájának alapjává: a szabadságért, a függetlenségért, a haza boldogságáért folyó harcot.” (Somogyi Néplap, 1954. október 5.)
És valóban: majdnem pontosan két év múlva, 1956. október 26-án éppen ezen a téren tartották meg a forradalom első kaposvári tömeggyűlését. Kaposvár és Somogy megye dolgozó népe tehát komolyan vette a szabadságért, a függetlenségért, a haza boldogságáért folyó harcot. Bár Mikecz elvtárs aligha így gondolta…