Távozik a virágok atyja (Kaposvár 1941-ben)
Ismét beszélnünk kell a Kaposvári Rákócziról, hiszen ez év februárjában új fejezet kezdődött a labdarúgócsapat történetében: megjött a játékos-edzőnek szerződtetett Avar (Auer) István. Az Aradon született csatár szerepelt a román és a magyar válogatottban, többször nyert bajnokságot az Újpesttel, Graumann Viktor húsgyáros hívására most mégis Kaposvárra költözött – a cukorgyárban helyezkedett el főállásban –, és vállalta, hogy mindent megtesz a Rákócziért. Szavának állt. Első, márciusban játszott bajnoki meccsén tizenkét perc alatt három gólt lőtt a Komlónak, amivel megfordította az eredményt. Jutasi Róbert labdarúgó-újságíró-sporttörténész szerint „minden idők egyik legnagyobb bombázója” volt.
Ezzel a jelzővel már bele is bocsátkoztunk a hadi dolgokba, amely témát nem hagyhatjuk ki a negyvenes évek első felének krónikáiból. Tavasszal a kaposvári 10. gyalogdandár is részt vett a délvidéki magyarlakta területek megszállásában. Egységei április 9-én indultak el a jugoszláv határ felé – részben gyalog, részben vasúton –, 13-án vonultak be Zomborba, majd tisztogató műveletekbe fogtak a csetnik csoportok ellen. A dandár katonáit április végén kezdték kivonni a Bácskából.
1941 őszén – a 108. gyalogdandár kötelékében – Ukrajnába is megérkeztek az első kaposvári alakulatok, egyelőre megszálló feladattal. De a Gyorshadtestben is harcolt kaposvári születésű katona, olyan, akinek vitézségéről az egész ország tudomást szerzett. A találó vezetéknevű dr. Merész László (1915–1997) 1941. augusztus 6-án a Bug folyó közelében, Golovanyevszknél „rendkívül ügyes és bátor harcával” meghiúsította a bekerített 6. szovjet lövészhadtest kitörését. Az ellenség húsz teherautónyi gyalogságot, három kozákszázadot és két tankot dobott az ütközetbe, míg Merész fő ereje csak három Csaba típusú páncélgépkocsiból állt. (A civilben banktisztviselőként dolgozó tartalékos zászlós édesapja városi hivatalnok volt Kaposváron.) Haditettéért soron kívül hadnaggyá léptették elő Merészt, és ő volt a honvédség harmadik katonája, aki (1944 elején) megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet.
A háború egyre jobban behálózta a kaposváriak életét, de azért nem csak katonai érdemekért lehetett kitüntetést kapni. Takáts Gyula kaposvári költő, a helyi gimnázium tanára például 1941 januárjában elnyerte a Baumgarten-díjat. Ezzel – a Somogyi Újság január 20-i számában megjelent méltatás szerint – „az új magyar költőgeneráció legelső sorába lépett”.
Irodalmi életünket az is felpörgette az év első hónapjaiban, hogy jeles népi írók látogatták meg Kaposvárt. Március 16-án Veres Péter és Sinka István vett részt a Városi moziban tartott „kultúrtáborozáson”. Veres Péter (1897–1970) a magyar parasztság hivatásáról beszélt: „Mélyenszántó gondolatai, bámulatos nagy tudása, elfogulatlansága, kitűnő előadói készsége alapozták meg előadása sikerét.” (Új-Somogy, 1941. március 18.) Két hónappal korábban pedig Féja Géza (1900–1978) író, tanár és szociográfus, a Viharsarok szerzője fejtette ki nézeteit a Nemzeti Kaszinó közönségének. „Véleményem szerint – mondta – bárhogy és bárki javára is végződik a háború, bár a végkifejlődést ma még senki sem tudja, egy kétségtelen, hogy a társadalom egy végtelenül nagy átalakulás előtt áll.” (Somogyi Újság, 1941. január 17.) Úgy hírlik, hogy a hallgatóság nagyon megtapsolta, és mi sem mondhatjuk, hogy elvetette volna a sulykot.
E sorsfordító évtizedbe – az 1941-es népszámlálás adatai szerint – csaknem 33 ezer fős népességgel vágott bele Kaposvár. (Egy érdekesnek tűnő adat: az év végén 3879-en rendelkeztek rádiókészülékkel a városban, köztük több kisiparos és munkás is volt.)
A kaposvári zsidóság viszont ezen a nyáron veszítette el lelki vezetőjét, a közmegbecsülésnek örvendő, már nyolcvanadik életévében járó dr. Herzog Manót. A július 24-én elhunyt főrabbi 1887-ben került Kaposvárra, és több mint fél évszázadon át töltötte be ezt a tisztséget. „Jámborsága, istenfélelme, kivételes kötelességtudása, hitének és Magyar Hazánknak forró szeretete, nagy műveltsége a vallási irodalomban és világi ismeretekben hatalmas ékesszólással párosultak, és megdicsőült Lelkipásztorunkat Izrael papjainak legelső sorába állították” – búcsúztatták hittestvérei. (Új-Somogy, 1941. július 25.)
Februárban a hetvennégy évesen megboldogult Stöckl József városi főkertészt is eltemettük. „Hogy a poros, sáros, régi Kaposvárból gyönyörű, virágos város lett, abban […] az elhunyt főkertésznek is hervadhatatlan érdemei vannak, s ezt méltányolja a város is, amikor Stöckl Józsefet a maga halottjának tekintette. […] »Virágos Kaposvár« általános részvéte kísérte utolsó útjára a virágok atyját, gondozóját.” (Somogyi Újság, 1941. február 13.)