Donneri álmok (Kaposvár 1897-ben)
Ebben az esztendőben eleink is elmondhatták volna, hogy „Megyünk előre!” – bizonyára el is mondták. Rohamosan terjedt a villanyvilágítás (a mesterek alig győzték a munkát), számos helyen kövezték az utcákat, Németh István polgármester pedig a heti- és országos vásárok helypénzszedési jogát is megszerezte az Esterházyaktól. (A kortársak is tisztában voltak a dolog jelentőségével, hiszen amikor a képviselő-testület rábólintott az ügyletre, a városi ülésről másnap – január 30-án – rendkívüli kiadásban számolt be a Kaposvár című helyi lap.)
És persze folytatódott az előző évben megszerzett Meggyes-telek beépítése. A földmunkákkal a gimnázium főépületének építését is megkezdték 1897. március 3-án; itt Fuchs Samu budapesti építész vezette a munkálatokat. Július 3-án megtartották a bokrétaünnepséget, s december 10-ig a belső és a külső vakolást is befejezték.
Előbb azonban a Magyar Államvasutak nevelőintézetét adták át, amelynek eklektikus stílusú palotája Lencz Sándor építész irányításával készült el az akkor még jórészt üres földterületen. Szabó Tamás helytörténész szerint naponta csaknem negyvenötezer téglát építettek be a kőművesek, este villanyvilágítás mellett folyt a munka, a cserepesek esőben is dolgoztak. A kétszáz vasutasgyereket befogadó intézetet azonban minden nagyobb ünnepség nélkül nyitották meg szeptember 1-jén.
De nem csak a Meggyes-telekre települtek nevelési-oktatási intézmények. A kormány, a vármegye, a város és a társadalom áldozatkészsége folytán 1897. október 6-án a Sétatér utcában nyílt meg a siketnémák államilag segélyezett kaposvári intézete. (Kis növendékeit a nagy bajuszú Klinda Kálmán, a siketnémák váci intézetének volt segédtanára tanította.) Ugyanezen az őszön egy másik iskola is kitárta kapuját ugyanebben az utcában: a Szigetvári Külvárosi Elemi Népiskola, amelyet 1900-tól Sétatér Utcai Elemi Népiskolának, jóval később pedig Bartók Béla Úti Általános Iskolának neveztek.
Ekkor nőtt ki a földből a Páduai Szent Antal-kápolna is, amelynek alapkövét 1897. május 26-án tették le a Lonka-hegyen. A szőlőbirtokosok adományaiból és a fent már említett Lencz Sándor építőmester tervei szerint hamar felépült a kápolna Makai Károly szitásmester szőlőjében; október 24-én már fel is szentelte Ujváry Ferenc apátplébános.
Mint láttuk, a Kapos folyótól délre is sok minden épült és változott, a Donnerváros némely lakója mégis úgy érezte, hogy szűkebb pátriája Kaposvár mostohagyermekévé vált. Arra panaszkodtak, hogy rossz a közvilágítás, rendezetlenek, porosak az utcák, és egyáltalán: senki sem törődik velük, pedig az adóterheket nekik is viselniük kell. Az elégedetlenség talaján „szeparatista” mozgalom szerveződött: egyesek azt szerették volna elérni, hogy a városrész szakadjon el Kaposvártól, és önálló nagyközséggé alakuljon… Először 1897 késő őszén került nyilvánosságra, mit forralnak a donneri hangadók, akik egy jogászt is felkértek ügyük képviseletére, és aláírásgyűjtésbe fogtak. A tervezett új települést Iszáknak akarták elnevezni.
Ötnegyed évszázad távolából természetesen nem célszerű vitatkozni a derék donneriekkel, csak azt jegyezzük meg: valószínűleg kapóra jött, hogy éppen e hónapban, 1897 novemberében nyílt meg a megyei kórház újonnan épült, százhúsz ágyas elmebetegosztálya. (Úgy tűnik, hogy az egészségügy szóban forgó részterülete és a politika vadhajtásai között nem csupán napjainkban mutatható ki kapcsolat.)
De ha komolytalannak is tartjuk a Donner elszakadási törekvéseit, az okokat azért érdemes megvizsgálnunk. Az 1870-es évek elején épült duna–drávai vasútvonal valóban válaszfalat kezdett képezni a folyó által némileg amúgy is elzárt déli városrész és a városmag között. A Deák tértől (a későbbi Petőfi tértől) egyenes vonalban, a vágányokon, valamint a Kapos és a Malom-árok felett lefektetett egyszerű fahidakon járt át a nép a Donnerbe. Persze csak akkor, ha nyitva volt a sorompó… A szerelvények „tologatása” miatt ugyanis minduntalan lezárták a donnervárosi átjárót. A helyi újság szerint „negyedórákig kell várakozniuk, míg áteresztik őket, és sokszor már csak akkor, midőn munkáról, dologról megkéstek; s ez így van heteken, hónapokon, éveken át”. (Somogy, 1897. december 5.)
Tényleg nem lehetett tovább húzni, hogy biztonságos összeköttetést teremtsenek a városközpont és a Donner között. Véletlenül (?) éppen azokban a napokban, amikor kipattant a donneri szakadárok érdekes kezdeményezésének híre, indult meg a vasúton átívelő felüljáró építése. A majdani vashídra felvezető körtöltésnél hamarosan nyolcvan-száz munkás serénykedett. Később elmondjuk, milyen eredménnyel.