Palacsintás centenárium (Kaposvár 1973-ban)
Kezdjük egy olyan eseménnyel, amely a mai napig megmelengeti a lokálpatrióták szívét: március 1-jén a Vasas egykori válogatott focistája, Mathesz Imre (1937–2010) lett a Kaposvári Rákóczi NB II.-es labdarúgócsapatának edzője. Ekkor persze tudni még nem, csak remélni lehetett, hogy az együttes első igazi sikerkovácsa állt munkába. A patinás klub ebben az évben ünnepelte fennállásának ötvenedik évfordulóját.
A Rákóczién kívül azonban magának Kaposvárnak a jubileumát is megünnepelték 1973-ban, a megyeszékhelyt ugyanis éppen egy évszázaddal azelőtt emeltek véglegesen városi rangra. Figyelemre méltó, hogy a „szocializmus” időszakában a várostörténetnek egy olyan eseménye került így a középpontba, amelynek az ég adta világon semmi munkásmozgalmi vagy kommunista tartalma nem volt. A város nagy, központi ünnepségét január 23-án tartották a városházán (ezen a napon ekkor volt először ünnepi rendezvény Kaposváron!); a megemlékezésen Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke is felszólalt. A megelőző évtizedekben felhagytak a nevükben is a polgári világot idéző „díszpolgári” címek osztogatásával – most viszont egyszerre négyet is átadtak (ilyen se azelőtt, se azóta nem fordult elő): 1973-ban lett Kaposvár díszpolgára Bernáth Aurél festőművész és író, Boór István volt polgármester, Csere Lászlóné varrónő, a Kaposvári Ruhagyár szocialistabrigád-vezetője és Takáts Gyula költő.
Tavasszal díszkivilágítást kapott a megyei és a városi tanács épülete, de akadt ennél jelentősebb ajándék is a centenáriumát ünneplő város számára: Kaposvárhoz csatolták Töröcske községet. (Vagy fordítva?) Ebben az évben jelent meg a Kaposvárt bemutató első magyar bélyeg is, amely a városházát és a Kossuth teret ábrázolta. (A főtéren szeptember 4-én forgalomszámlálást végeztetett a városi tanács és a KPM Közúti Igazgatósága: 6 és 20 óra között 55 987 gyalogos és 20 096 gépjármű fordult meg itt.)
A „Centenáriumi” névvel egyre többször lehetett találkozni Kaposváron: az Irányi Dániel utcában november 5-én megkezdte működését a Centenáriumi Óvoda, és az év végén a Cseri parkot is Centenáriumi parknak keresztelték el. Utóbbi közterületen a református püspökből lett külügyminiszter, Péter János (1910–1999) mondott beszédet 1973 augusztusában – persze nem Szent István, hanem „az alkotmány, a kenyér ünnepe alkalmából”.
De nemcsak a parkok, hanem a parkerdők életében is jelentős esztendő volt ez. November 9-én – dr. Madas András miniszterhelyettes részvételével – felavatták Kaposvár három parkerdejét, a 141 hektáros Tókajit, a 460 hektáros Gombás–Desedait és a 44 hektáros Gyertyános-völgyit. A Gyertyánosban már május 20-án átadták a Gyöngyvirág turistaházat.
Úgy tűnik, valamennyire kezdett ismét fontossá válni a polgári lét és gondolkodásmód, a politikamentes kikapcsolódás, valamint a múlt öröksége, amelyet már nem kellett „végképp eltörölni”. A Vár utcában április 3-án felavatták az elpusztult kaposvári vár emlékművét, Szabados János alkotását, augusztus 23-án pedig a kaposszentjakabi apátság helyreállított műemlékegyüttesével történt ugyanez. Utóbbi aktus sajátos hangulatához hozzájárult, hogy az egyházi műemléket Somogyi József, a városi pártbizottság első titkára adta át…
Somogyi Józsefet amúgy nem sokkal később (novemberben) Deák Ferenc gépészmérnök, pártmunkás, a Gépipari Szakközépiskola igazgatója – a majdani megyei munkásőrparancsnok – váltotta ebben a magas tisztségben. Apropó, Gépipari: az új iskola építésébe szintén 1973-ban fogtak bele a Damjanich és a Pázmány Péter utca által határolt tömbben. De ekkor készült el a Tóth Lajos (a mai Anna) utcában a Dél-dunántúli Vízügyi és Közműépítő Vállalat (Délviép) hatszintes központi székháza – és az északnyugati városrészben a Sávház is.
Kulturális fronton sem volt eseménytelen az esztendő. Nyáron az Anker-házban megnyílt a Somogyi Képtár, s az év folyamán Csik Ferenc, Fodor József, Petőfi Sándor és Zrínyi Ilona szobrot – Martyn Ferenc kaposvári születésű festőművész és Olsavszky Éva, a Csiky Gergely Színház művésze pedig Kossuth-díjat kapott.
Karácsonykor a tévében is bemutatták A palacsintás király című mesejátékot. „Kedves Fésűs Éva! – szólította meg a kaposvári szerzőt nyílt levélben Horányi Barna újságíró. – Maga Rejtőzködő Szerénység! Utolérte eddigi legsúlyosabb »végzete«: a minden eddiginél nagyobb siker. A palacsintás király így bosszulta meg önt, nem engedi, hogy olyan szerény legyen, ami a névtelenségét biztosítja az utcán, a boltban, bármerre. Kívánom is, hogy minél többen ismerjék föl, lepleződjön le kiléte, mert közvetlenül is szeretni akarják a gyerekek, meg mi, felnőttek is.” (Somogyi Néplap, 1973. december 28.)