A fúrással még hadilábon álltunk (Kaposvár 1894-ben)
Ekkor már igencsak polgári módon közlekedtünk vármegyénk kies székvárosában, hiszen több utca is makadámburkolatot kapott – egyebek között a Tallián Gyula, a Damjanich és az Arany János utca –, s a Magyar Aszfalttársaság elkészítette az első aszfaltjárdákat a főtér körül.
Mayer Vilmos kaposvári kocsigyáros két járműve szintén 1894-ben kapott díjat Bécsben, pedig riválisai közt a „briliáns kiállítású” amerikai kocsik is ott voltak. „És ily versenyben a mi iparosunk nagy aranyéremmel lett kitüntetve, ízléses, remek munkájú, szolid anyagból készült és mégis könnyű kocsijaival – ez nemcsak a jeles iparosra, kiváló és esztétikai ízléssel bíró munkásaira kitüntetés, de a székvárosunkra is, melynek Mayer Vilmos szeretett polgára és hírneves iparosa.” (Somogy, 1894. június 24.)
Ugyancsak a közlekedés fejlődésére volt visszavezethető, hogy a megyeháza épületében (dr. Szaplonczay Manó megyei tiszti főorvos elnökletével) megalakult a fonyódi nyaralók társasága – hiszen már küszöbön állt a fonyódi vasút megépítése.
A kaposvár–mocsoládi vicinális azonban meg is nyílt 1894. augusztus 23-án: ez volt az első olyan helyiérdekű vasútvonal Somogyban, amely a megyeszékhelyt is érintette.
A mocsoládi vasútra abban a vállalkozásban is számítottak, amely hamarosan Kaposvár egyik jelképévé vált. Természetesen a cukorgyárról van szó, amely egy év alatt, 1894 őszére készült el a szállítási lehetőségeket és az Esterházy-uradalom adottságait felhasználva – s nem kis részben Bleche prágai építész, valamint az akkor már idős kaposvári építész-ácsmester, Lencz György munkájának köszönhetően. Először a gyári épületeket, a „kastélyt” és a város felé eső emeletes lakásokat húzták fel, majd – Gáspár Gyula tervei alapján – a tisztviselő- és munkáslakásokat a Hársfa utcai részen. A csaknem százholdas területet elfoglaló és több tucat önálló épületből álló üzem berendezéseit prágai gépgyárakból rendelték meg. A cukorgyár igazgatójává 1894. február 1-jével egy osztrák származású vegyészmérnököt neveztek ki Kladnigg Alajos (1867–1942) személyében. Híres üzem, híres vezető…
Szeptember 17-én megkezdődött a termelés, tehát elindult az első „cukorkampány”. „A kaposvári cukorgyárban teljes erővel foly a munka éjjel-nappal. […] A gépezet teljesen pontosan és kitűnően működik. A répa szállítását is egész erővel folytatják, mihez legnagyobb kontingenst a kaposvár–mocsoládi vasút szolgáltatja; sok répát szállítanak azonban kocsikon is, mi főképp a kaposvári uradalom területére eső polgároknak nyújt jó fuvarkeresetet. A cukorgyár egyáltalán sok keresetet biztosít a környék népének, s mihamarabb be fog bizonyulni, hogy a gyár hatalmas emeltyűje a környék vagyoni jólétének.” (Kaposvár, 1894. szeptember 20.) Az Esterházy-uradalom nyomása, amely alól az úrbéri birtokrendezéssel sem tudott teljesen felszabadulni a város, most – az élelmiszeripar révén – valóságos húzóerővé változott.
Kaposvári elődeink tehát jó formába lendültek, de azért ők sem tudtak mindent megoldani. A város vízellátása évek óta nagy gondot okozott, a kaposvári por már a legendák magasába emelkedett – Ady Endre révén néhány év múlva az irodalom szférájába is –, mégsem voltak képesek artézi kutat fúrni, bárhogyan is erőltették. (A munkát egy budapesti cég kezdte el a Bethlen téri első református templom szomszédságában.) A sok ezer forint költséggel végzett kútfúrással 1894 februárjában felhagytak, noha már kilencven méter mélyre jutottak.
Két olyan „személyi változás” is történt az év folyamán, amely jótékony hatást gyakorolt a következő évtizedek társadalmi életére. Június 21-én – egyhangúlag – Kaposvár első tanácsosává, azaz helyettes polgármesterévé választották Kovács Somát, aki egészen 1930-ig maradt hivatalban, s addig nemegyszer fordult elő, hogy ténylegesen ő vezette a várost. Szeptember 5-én pedig megkezdte szolgálatát Csertán Márton, a kaposvári református gyülekezet – egyelőre helyettes – lelkésze. Az ő neve is joggal vált fogalommá.
Még valamit megemlítünk, ami szintén 1894-ben indult Kaposváron: a gimnázium ekkor tartotta meg első március 15-i ünnepségét. A rendezvényre a tanítás utolsó órájában, a rajzteremben került sor, ahol Endrei Ákos (1860–1918), a magyar és német nyelv tanára mondott beszédet. A tanulók szavaltak (a „Talpra magyar…” már ekkor sem maradhatott el), és hazafias dalokat énekeltek. Ugyanakkor az is igaz, hogy „Kaposvárott még mindig sokan félnek, demonstrációnak tartják megünnepelni márczius 15-ének történeti évfordulóját”. (Somogy, 1894. március 18.) Ez a félelem vagy inkább bizonytalanság nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a megyeszékhely állami gimnáziumában csak ekkor és nem előbb kezdődtek meg az ünnepségek…