Pékből színidirektor (Kaposvár 1966-ban)
Talán nem árulunk el titkot vele: ebben az évben is akadtak bajok Kaposváron. Például a vízzel. Bár 1960 óta 5300 köbméterről 8000 köbméterre emelkedett a napi ivóvíztermelés, a város maga is nőtt, így a vízellátás gondjai állandósultak. A kutakat szakaszosan kellett üzemeltetni, ezért egyes városrészekben naponta több órán át szárazak maradtak a csapok.
Az viszont biztosan jókedvre derítette tikkadt polgártársainkat, hogy Srakta Sándor, a Kaposvári Állami Gazdaság kombájnosa 1966 nyarán első helyezést ért el az országos gabonabetakarítási versenyben. Kiváló eredményét meg kell süvegelnünk, de csodálkoznunk nem kell rajta, mivel tudjuk, hogy Srakta elvtárs már öt éve párttag volt, és két esztendeje tagja a Kaposvári járás Szalma István nevét viselő munkásőrszázadának (ősszel a megyei pártbizottságba is beválasztották). Megkapta tehát az aratáshoz szükséges eszmei útmutatást.
Arról is sokat írtak akkoriban, hogy ötezer fiatal – „Latinca-békemenetet” alkotva – október 16-án a Nádasdi-erdőbe, a Latinca-emlékműhöz vonult, hogy tiltakozzon az Egyesült Államok vietnami háborúja ellen. A diákok, ifjúmunkások és katonák mellett Magyarországon tanuló vietnami fiatalokkal is találkozni lehetett a rendezvényen.
A fentieknél jóval kisebb nyilvánosságot kapott (azaz semmilyet sem), hogy 1966 augusztusában elhunyt egy 78 éves politikus Budapesten: Stephaich Pál egykori somogyi alispán. Dr. Bodosi Mihály orvostörténész értékelő szavai szerint „Stephaich Pál művelt, nagy közigazgatási gyakorlattal és kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező, arisztokratikus magatartású, tevékeny ember volt, aki hosszú és viszonylag békés alispánsága ideje alatt a megye viszonyainak megjavítására szentelte minden tehetségét és idejét”. Az alispán, akit a nyilasok, majd a kommunisták is letartóztattak egy időre, a Szigetvár melletti Görösgalon lévő családi sírboltban talált örök nyughelyet. (Gáspár Ferenc: Felszeletelt történelem. Történetek Somogy és Kaposvár egészségügyének múltjából, 1849–1930. Kaposvár, Szerző, 2020. 179. o.)
Stephaich Pál persze minden inkább lehetett a szocializmus időszakában, mint „megbízható káder” – nem úgy, mint Lacina László (1922–1981), a hajdani pék, akit ezen a téren nem érhetett kritika. 1966 márciusában ezért is nevezhették ki a jobb sorsra érdemes Csiky Gergely Színház igazgatójává. Mit szépítsük a dolgot? Azt mondják, öt évig tartó igazgatása alatt a kaposvári teátrum az ország egyik leggyengébb színházává vált… „Zsámbéki Gábor szerint az igazgató szakmailag olyannyira alkalmatlan volt, hogy nem lett volna szabad közel mennie a színházhoz, tevékenysége odavezetett, hogy a közönség lemorzsolódott, a prózai darabok sorra megbuktak.” (Eörsi László: „Megbombáztuk Kaposvárt”. A kaposvári Csiky Gergely Színház és a kultúrpolitika. Budapest, Napvilág, 1956-os Intézet Alapítvány, 2013. 19. o.)
Akadtak azért felemelőbb pillanatok is a város kulturális életében. 1966. október 21-én „a fiatal zongoristanemzedék egyik rendkívüli tehetségű képviselője”, Antal Imre adott sikeres hangversenyt a kaposvári zeneiskola Bartók-termében, s mind Czinkotay Frigyes festőművész, mind pályatársa, Ikafalvi Farkas Béla, a hasonló nevű református lelkész fia ebben az évben rendezte meg első önálló kiállítását a kaposvári TIT-székházban.
Megnyílt a baptisták Temesvár utcai imaháza, ősszel megindult az egészségügyi szakközépiskolai képzés a Munkácsy-gimnáziumban, s az 503-as szakmunkásképző és a Krénusz-iskola építésébe is 1966-ban fogtak bele (a Virág, illetve a Honvéd utcában).
Szurkolóként is volt okuk örömre a kaposiaknak. Pfeffer Anna, a kaposvári születésű kajakozó K2 500 méteren bronzérmet szerzett az augusztusban rendezett grünaui világbajnokságon (Berlin mellett), s a Kaposvári Honvéd 1966. november 23-án a Ferencvárost fogadta a magyar kupában. Igaz, hogy a hazaiak 3:1-re kikaptak a Dózsa-pályán játszott találkozón, de nem vallottak szégyent nagynevű ellenfelükkel szemben – pedig a Fradiban Albert Flórián (1941–2011) is pályára lépett. Ő lőtte a második gólt; tizenkét méterről, kapásból, fordulásból. „Kaposváron – különösen az első negyvenöt percben – láttuk az igazi Albertot. Egy fejesét, egy páratlanul szép gólját, néhány utánozhatatlan megmozdulását, amikor egy csellel két-három védőt is becsapott. Láttuk kígyózni a pályán, s azt is, hogy ahol sokan alig bírtak megállni a síkos, csúszós talajon, ott Albert magabiztosan »bűvölte-« a labdát. Nagy labdarúgó! Ezért kapott – megérdemelten – többször nyílt színi tapsot.” (Somogyi Néplap, 1966. november 25.)
Mi azonban még nem fejeztük be a krónikát. Csak azzal érünk a végére, hogy 1966. november 27-én ötjegyűvé váltak a kaposvári telefonszámok. Az addigi négy számjegy elé e naptól még az 1-est is tárcsázni kellett.