A föld is megremegett alattunk (Kaposvár 1880-ban)
Ekkor már úgy tűnt, hogy „sínen van” Kaposvár, és nem csak azért, mert évek óta volt vasútja, hanem azért is, mert folyamatosan nőtt a lélekszáma. A népszámlálás szerint több mint kilencezer-ötszázan éltek már a településen, ahol nagyjából kilencszáz házat vettek lajstromba.
A városka valóban biztos lábakon állhatott 1880-ban, de polgárai ezt nem mindig mondhatták el magukról. Február 9-én, nem sokkal éjfél előtt például enyhe földrengést észleltek azok, akik még ébren voltak. Ekkor csak néhány edény csörömpölt, november 9-én reggel viszont már komolyabb megrázkódtatást élt át a város. „A bútorok táncoltak a szobákban; a függő lámpák oly erős ingást kaptak, mintha valaki meglökte volna őket. Az álló egyének előrebuktak […]. A templomban levő zászlók, képek ingtak, recsegtek.” (Somogy, 1880. november 15.) Épületek nálunk nem sérültek meg, de a somogyi falvak némelyikében ez is megtörtént. A rengés középpontja Zágráb volt, ahol komoly károk keletkeztek.
Az a fiatalember ugyancsak veszélynek tette ki magát, aki 1880 tavaszán megmutatta a kaposváriaknak, hogy mi is az a velocipéd – a korabeli utakat ugyanis nem kerékpározásra tervezték… Mihálovics Mihály volt ez a bátor és edzett diák, aki Keszthelyről indulva Mesztegnyő, Nagybajom, Szomajom (a mai Kaposfő) és Kaposmérő érintésével március 27-én délután érkezett meg a megyeszékhelyre. Hősünk megviselten és izgatottan, de azért jókedvűen kopogtatott be a Somogy című hetilap szerkesztőségének ajtaján. Roboz István szerkesztő meg is vendégelte az ifjú sportembert, aki aztán Pécs irányába folytatta az útját. (Sajnos nem tudjuk, hogy szerencsével járt-e. A Magyar Tudományos Akadémia egyébként három év múlva döntött úgy, hogy a kétkerekű, pedál hajtotta járgány neve ezentúl kerékpár legyen.)
Szintén nem voltak ijedősek – és jó egyensúlyérzékükről is bizonyságot tettek – azok a kaposváriak, akik egy igazi „sportbállal” fejezték be az 1880-as farsangot. Dr. Hódossy Lajos törvényszéki jegyző, akit méltán tartottak kiváló korcsolyázónak, február 10-én – húshagyókedden – hat cigányzenész közreműködésével táncmulatságot rendezett a kaposvári jégpályán. Az egykorú tudósítás szerint francia négyest táncoltak az igazán síkos padlón, „minőre még rendezőség nem vikszeltetett ki egy parkettet sem”. Nemcsak táncos volt sok, hanem néző is, hiszen mindenki eljött, aki hírét vette a rendkívüli eseménynek. Akik ott voltak, állították, hogy tényleg akadt elég látnivaló… Az esemény nyilván nagy lökést adott a helyi jégsportnak, hiszen még azon az őszön megalakult a Kaposvári Korcsolyázó Egylet. A jégpályát egy réten alakították ki, a későbbi cukorgyár mellett.
Bár nem akarjuk lebecsülni a zenei élményt, amellyel az imént bemutatott jeges farsang gazdagította a kaposváriakat, művészi színvonal dolgában valószínűleg felette állt az a zongorahangverseny, melyet Liszt Ferenc két tanítványa: Gosztonyi Béla és Rausch Károly adott Kaposváron 1880. augusztus 28-án. Hangversenyterem akkor még nem lévén a megyeszékhelyen, a főtéri Korona fogadóba hívták össze a közönséget. A budapesti zeneakadémián végzett két ifjú muzsikus nem okozott csalódást; oly bravúrosan játszottak, mintha eggyé olvadt volna a két zongora. Az új műszaki vívmányok hatása alatt levő kortárs tudósító úgy érezte: talán villanyteleppel kötötték össze a húrokat, hogy ugyanazon pillanatban adják a hangot… Az előadást zajosan tapsolta meg a népes publikum, melynek soraiban messze vidékről érkezett zenerajongókat is látni lehetett. A jelenlevők elragadtatását jól tükrözi a Somogy című hetilap augusztus 31-i számában megjelent beszámoló: „Nemcsak a felfogás, az erő, a nemes tűz, de a nagy gyakorlat, a játéknak fényt kölcsönző technika is annyira sajátja a két jeles tanítványnak, hogy Liszt Ferenc valóban gratulálhat magának, midőn a művészetnek ilyen apostolait ereszti el a nagyvilágba. […] A nagy mester intő, vezérlő szelleme ragyogjon útjokban, kinek világhírű neve egyengetni fogja előttök az utat, melyen annyi középszerű tehetség, mindennapi talentum botlik, tévelyeg siker nélkül!”
S ha már a művészeknél tartunk, feltétlenül ejtsünk szót Galimberti Alajos (1847–1897) trieszti születésű és olasz anyanyelvű festőművészről, aki 1880-ban települt át Kaposvárra. Akkor persze még a Luigi keresztnévre hallgatott, amikor a velencei festészeti akadémiára járt. Öröksége kötötte Somogyhoz, de a vagyon egy részét a megye árvaszékének gondnoka elsikkasztotta. Az árvaszékkel kiegyező Galimberti a megmaradt részből egy utóbb Olaszpusztának nevezett birtokot vásárolt Kaposfüred határában…