Elhúztuk a huncutok nótáját (Kaposvár 1879-ben)
A legjobb lesz, ha rövid hírekkel kezdjük az év krónikáját, hiszen talán ezek mutatják meg a legjobban, miként teltek eleink napjai abban az esztendőben, amikor a Tisza nagy csapást mért Szeged városára. Igaz is: nálunk szintúgy volt árvíz ezen a tavaszon, noha nem olyan drámai következményekkel, mint az Alföldön. A Kapos áradása hidakat rombolt, Kaposvár szélső házaiba behatolt a víz, károk keletkeztek a Sétatéren.
De hogy békésebb „vizekre evezzünk”: ebben az évben jelent meg Budapesten a kaposvári Kisfaludy Atala Rajzok című elbeszélésgyűjteménye, Kaposváron pedig kikövezték a Vár utcát. A pécsi nyomdászegylet közgyűlésén kaposvári kollégáik „műtárskörének” csatlakozásáról tárgyaltak, az elmebetegek számára melléképületet emeltek a kaposvári közkórházban, Tar Csatár elnökletével pedig megalakult a Kaposvári Iparos Ifjúság Önképző és Segélyző Egylete. Roboz István helyi lapszerkesztőt „az irodalom, a jótékonyság és a közügyek terén szerzett érdemeiért” a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntette ki a király (aki ősszel személyesen is fogadta az újságírót), és az iskolaszék elhatározta, hogy az éneket a kaposvári községi iskola minden osztályában tanítani kell. Már írtunk róla, hogy az évtized elején lépett szolgálatba az első kaposvári tanítónő, de még 1879-ben is újsághír volt, hogy hölgyet vettek fel a községi iskola egyik segédtanítói állására: „Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a nőtanítók – bár némelyike vegyes osztályokban, a legalsóbbtól a legfölsőbbig tanított – a férfi tanítók legjobbjaival kiállják a versenyt. Az eddig sok helyen uralgott előítélet, azt hisszük, meg fog szűnni, s a nőtanítók, különösen felsőbb leányosztályokban, ezentúl mindinkább számíthatnak alkalmaztatásra.” (Somogy, 1879. szeptember 16.) És lőn…
Azon viszont mai fejjel sem csodálkozhatunk, hogy József főherceg (1833–1905) kaposvári látogatása nagy szenzációt keltett. A botanikától a cigánykérdésig sok mindennel behatóan foglalkozó, de a katonai erényeknek sem híján levő Habsburg kedvelte a magyarokat, erkölcsileg és anyagilag is támogatta a magyarországi kulturális, gazdasági és társadalmi intézményeket, mozgalmakat, s ennek megfelelően népszerűséget, hírnevet és tekintélyt vívott ki magának mind a közönség körében, mind a magyar tudományos életben. 1879. augusztus 20-án a magyar honvédség főparancsnokaként érkezett meg Somogyország székhelyére, ahol persze igen szívélyesen fogadták a „legmagyarabb” főherceget. A város határánál diadalívet ácsoltak számára az ország, a megye és a város címerével díszítve, s alatta Németh Ignác polgármester köszöntötte beszéddel. A megyeház erkélyét szőnyeggel vonták be, mindenhol nemzeti zászlók, az utcák, de még az ablakok is tele bámészkodókkal… József augusztus 22-éig maradt nálunk, s közben a honvédség gyakorlatait is megszemlélte. Azt mondják, egy altiszt bátorságot vett magának őfenségét egy pohár borral megkínálni, „s ő kegyes volt azt elfogadni”.
Egy másik József útja is bekerült a lapokba 1879-ben. Ő nem főherceg volt, hanem cigányzenész, bár a muzsikusok között szinte hercegi tekintélyű… Természetesen „Szimpliciuszról”, azaz Barcza Józsefről, van szó, aki kaposvári zenekarával szeptemberben tért vissza újabb nyugat-európai körútjáról. „Július 5-ikétől 10-ig Münchenben négy előadást rendeztek. Az ottani magyarok mind elmentek őket meghallgatni, továbbá lengyelek és bajorok is nagy számmal. […] Asztaltól asztalhoz hurcolták cigányainkat a vendégek, s itatták sörrel, borral, liquerrel, pezsgővel. A negyedik előadás végén Szimplicius egy cigánycsínyt követett el. Búcsúzóra rágyújtott még pár jó magyar nótára, aztán egyszerre kicsapott a hámból, mint a szilaj csikó, és rárántotta: »Jaj, de huncut a német, hogy a fene enné meg...« A magyar fiatalság tapsolt, tombolt, éljenzett, s a német közönség vele együtt. A cigányok ravaszul mosolyogva ismételték meg ezt a búcsúzó nótát; tetszett nekik, hogy így rászedték a németet.” (Somogy, 1879. július 15.)
Sajnos mi nem tudjuk ilyen vidáman befejezni az év történetét. 1879. szeptember 17-én ugyanis – ötvenöt éves korában – elhunyt Donner János serfőzőmester, a róla elnevezett városrész kiépítésének megindítója, november 18-án pedig Schrőder Sándor, az Aranyoroszlán Patika harminchét éves tulajdonosa mérgezte meg magát. A súlyos depresszióban szenvedő gyógyszerész, akit vesebaja és adósságai is nyomasztottak, biztosra ment: nagy adag sztrichnint vett be, és már nem lehetett segíteni rajta. A kortársak szerint talpig becsületes, közszeretetben álló, látszólag víg kedélyű ember volt, „nemes szívű polgár és jó hazafi”. Néhány éven át az ő segédje volt a nagy művészi karrier előtt álló Rippl József…