Forinteső hull az utcán (Kaposvár 1956-ban)
Érthető, hogy erkölcsi hatása és máig tartó kisugárzása miatt a forradalom minden más eseményt háttérbe szorított 1956-ban, de mi nem feledkezhetünk el róla, hogy más is történt ebben a rendkívüli évben. Így például a Pusztai Rezső vezette ásatás során előkerültek a kaposvári vár palánkfalának maradványai, az Ólaki-dűlőben befejeződött a IV. számú vízműtelep építése, és tavasszal Gárdonyi Géza nevét vette fel a Kaposvári Tanítóképző Intézet (bár nem tarthatta meg sokáig). Júniusban megalakult a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének helyi csoportja, és nyár közepén a Rippl-Rónai Múzeumban megnyílt Kunffy Lajos festőművész gyűjteményes kiállítása (a tárlatot Z. Soós István grafikus rendezte).
Az olimpiai bajnokunkról elnevezett Csik Ferenc Úszó Emlékversenyt 1956. szeptember 9-én rendezték meg először – s ha már a sportról beszélünk: 1956 természetesen a melbourne-i olimpia éve is. A nagy esemény kaposvári résztvevői közül Dőri András ökölvívó november 24-én legyőzte első – pakisztáni – ellenfelét, második mérkőzésén azonban vereséget szenvedett egy ausztrál bokszolótól, és nem jutott tovább. Másik földinket, Bolvári Antalt viszont nem lehetett megállítani: a magyar vízilabdacsapat tagjaként már a második olimpiai aranyát szerezte meg december 7-én (még Helsinkiben gyűjtötte be az elsőt). Ezen a napon a jugoszlávokat verte meg a magyar válogatott.
Júliusban Zách János (Zsámbéki Gábor édesapja), a Magyar Néphadsereg Színházának művésze lett a Csiky Gergely Színház igazgatója. Első intézkedése az volt, hogy rendezőnek szerződtette a több mint egy évtizede feledésre ítélt dr. Németh Antalt (1903–1968). Az 1955-ben állandó társulatot kapott kaposvári színház a most következő szezonban mutatta be első másfél évtizedének talán legszínvonalasabb programját. Az évadot Vörösmarty Csongor és Tündéjével indították 1956. szeptember 11-én, természetesen Németh Antal rendezésében. A kivételes tudású szakember, a budapesti Nemzeti Színház volt igazgatója és játékstílusának megújítója ugyan már a következő évben távozott a megyeszékhelyről, de sikeres működése így is a „Csiky” későbbi nagy korszaka, a „Kaposvár-jelenség” előképének tekinthető.
Persze nem csak a helyi teátrum falai között történtek gyökeres változások akkoriban… Már október 19-én szokatlanul nyílt légkörű vitát rendeztek a Vörös Csillag moziban Márkus István Somogyi összegezés című agrárszociográfiai tanulmányáról. A forró légkörű rendezvényen szenvedélyes hangú bírálatot kaptak a párt- és állami vezetők.
Október 23-ával aztán új időszámítás kezdődött. A következő napokban a radikális változásokat követelők Kaposváron is egyre inkább teret nyertek a népmozgalom megszelídítésére – s így hatalmuk megtartására – törekvő kommunista politikusokkal és a velük kompromisszumra kész csoportokkal szemben.
Az első jelentős tömegmegmozdulás október 26-án volt Kaposváron: a város lakossága többezres tüntetésen állt ki a pesti forradalom nemzeti és demokratikus célkitűzései mellett. A legemlékezetesebb utcai jelenetre viszont október 28-án került sor, amikor a katonák útját állták a Baross laktanyához vonult több száz fős tömegnek. A tüntetők azt követelték, hogy a honvédek vegyék le a sapkájukról a vörös csillagos címert. Egy őrnagy – a rohamlövegen állva – megpróbálta elhallgattatni az elégedetlenkedőket, mondván: „A ti pénzeteken is van ötágú csillag, és ti sem akartok a pénzetekről lemondani!” Erre az emberek forintos érméket kezdtek dobálni a katonák felé, az elképedt tiszt pedig levétette a címert a katonákkal…
Az igazi fordulat október 30-án következett be Kaposváron, amikor a tüntetők lemondatták a kommunista párt és az Államvédelmi Hatóság helyi vezetőit, s a Somogy Megyei Forradalmi Nemzeti Tanács hivatalosan is átvette a megye és a város irányítását. Győzött a forradalom; október utolsó napján már Szabad Somogy címmel jelent meg a kaposvári napilap.
A győztes forradalom számára azonban csak kevés idő jutott…, s a szovjet intervenció során vér folyt Kaposváron is. „A forradalom nagyszerű napjaiban is mindvégig, még a legszebb remények közepette is tartottunk a leveretés, a szovjet beavatkozás lehetőségétől. November 4. hajnala mégis váratlan katasztrófaként szakadt ránk. A tragikus fordulat teljesnek és véglegesnek tűnt. […] Úgy képzeltem, az, hogy ezt a tényleg össznépi szabadságmozgalmat külhatalom fegyverrel verte le, legalább azzal a haszonnal jár, hogy most egységre jutottunk. Most aztán véglegesen és mindenki számára tisztázódott, hová tartozik […].” (Pogány András: Ötvenhatban Kaposváron. H. n., Pogány A., [2012]. 8. o.)